Minthogy az angyalok Isten teremtményei, Aki a világ világossága, jelenlétüket ragyogás vagy éppen felvillanó, erős fény is jelezheti.

     Malcolm Muggeridge a calcutai Teréz anyáról írott könyvében (Valami szépet Istenért) elmond egy történetet azzal a dokumentumfilmmel kapcsolatban, amit a BBC szentelt neki. A forgatókönyv szerint a Teréz
anya alapította Haldoklók Otthonában is fel kellett venni néhány jelenetet, itt azonban annyira gyenge volt a világítás, a magasan lévő kis ablakokon oly kevés fény szűrődött be, hogy az operatőr kijelentette: Ilyen körülmények között nem lehet filmezni. Mégis megpróbálták és hogy fáradságuk ne vesszen egészen kárba, az operatőr a napsütötte udvarra is szánt pár méter filmet.

     Miután megtörtént az előhívás, másolás, a bent készült rész azt mutatta, hogy a helyiséget szép szelíd ragyogás tölti be, míg a napos udvaron készült rész meglehetősen homályos és zavaros volt. A filmet ellenőrizték és teljesen kifogástalannak találták. Ilyesminek nem lett
volna szabad előfordulnia.

    "Meg vagyok győződve arról, hogy a technikailag megmagyarázhatatlan fény valójában természetfeleteti eredetű - írta Muggeridge. - A Teréz anya alapította Haldoklók Otthonában a túláradó szeretet uralkodik és fényeskedik, s ez olyan, mint az a dicsfény, amit a művészek láttak és tettek láthatóvá...Én egyáltalán nem találom meglepőnek, hogy a film rögzíti az ilyen fényt."

     A szeretet fénye gyakrabban tűnik el, ,mint gondnolnánk. Vegyük például Chad és Peggy Anderson esetét, akik egy hideg szombat hajnalon már a konyhájukban szorgoskodtak az Ilinois állambeli Antiochban. Peggy, aki ápolónőként dolgozott a McHenryi kórházban, a reggel héttől délután
háromig tartó műszakra volt beosztva. És ahogy azt minden dolgozó feleség tudja, a felkelés, összekészülés és a start sok időt igényel.
Mint általában, amikor Peggy szombati műszakban dolgozott a két fiú és az akkor náluk lakó két unoka gondja Chadra maradt. Most azonban, kinézve az ablakon, összehúzza szemöldökét és ezt mondta: - Esik a hó,
Peg.
   - No, nem nagyon - vélte Peggy, miiután ő is kipillantott.
   - Nem....de azért jobb lenne, ha Lincolnnal mennél, nem a te Chevette-eddel. Fő az óvatosság.
   - Hát... - Peggyt nem idegesítette különösebben a hó, de a kórház több, mint harminc kilométerre volt és eléggé kanyargós úton kellett haladnia, többnyire földek, mezők között. A nagy kocsi tényleg biztonságosabb, gondolta és úgy döntött, megfogadja Chad tanácsát.

     A hideg, fehér takaró frissé és újjá varázsolt mindent, s bár úgy látszott, egyedül van az autópályán, Peggy határozottan élvezte az utat - egészen a hídig, egy kanyarig, McHenrytől körülbelül tizenkét kilométernyire. A hófödte útburkolat síkosabbnak bizonyult, mint Peggy
gondolta, s mivel odalent tiz-tizenkét méterre a híd alatt befagyott mocsár volt, lassítani próbált. Ám a nagy kocsi megcsúszott és háromszázhatvan fokos forgásba kezdett. Peggy minden idegszála megfeszült, kétségbeesetten igyekezett felidézni magában, mit kell tennie az embernek, hogy egyenesbe hozhasson egy őrülten keringőző
autót. De már késő volt. Elvesztette uralmát a kocsi fölött, s
elkerülhetetlennek tűnt, hogy Lincoln áttörje a korlátot és lezuhanjon a mocsárba - más lehetőség nem volt. A víz lesz a börtöne - néhány percre, amíg megfullad? És a kisfiai - velük mi lesz? - Ó, Istenem - szakadt ki belőle, miközben Lincoln a híd széle felé tartott -, segíts rajtam!

     Semmiféle egyéb jármű nem volt látótávolságban és semmi más nem világított, mint Peggy két reflektora. De íme, a pirkadat félhomályában hirtelen valamiféle meleg ragyogás támadt a keringő kocsiban. És Peggyt hihetetlen nyugalom szállta meg. A fény felmelegítette, kellemes érzéssel töltötte el - egyszerűen mennyei volt. Tudta - bár azt nemigen
tudta, honnan tudja -, hogy nincs mitől félnie.

     És lám, a Lincoln továbbra is mozgásban volt ugyan, de nem törte át a korlátot, hanem valamiképp eljutott a híd végéig a tízméteres árok meredek oldalán legördült mocsaras területre és aztán, csodák csodája,
egy kis tisztáson lelassult. Majd megállt. A fény azon nyomban kialudt.
   - Csak ültem ott döbbenten hosszú percekig, imádkoztam és áldottam az Urat - meséli Peggy. - Aztán kiszálltam és felmásztam az útra.
Az autópálya még mindig néptelen volt, de Peggy felfedezett egy házat - az egyetlent, ameddig ellátott a szem -, amelynek minden ablaka világos volt és meleget ígérve szinte hívogatott. A benne lakó férfi rendkívül vendégszerető volt és hűledezve hallgatta, milyen kevésen múlt, hogy a
szerencsétlenség nem következett be. Peggy telefonált a kórházba és a férjének, úgy mondva el a történtekeket, mintha maga sem tudná elhinni az egészet. Chad küldött egy autómentőt, s érte jött a kiskocsival, amely tele volt gyerekkel - és örömmel.

   - Azelőtt sose volt ilyen esetem és ennyire csodaszerű azóta sem - mondja Peggy, aki most marhatenyésztéssel foglalkozik a családjával egy kis nebraskai farmon.
   - De amit akkor átéltem, hozzásegített, hogy
jobban megértsem, mit tesz az: teljes bizalommal Istenre kell
hagyatkoznunk. 

    Ma is szívesen beszél arról a napról, amikor angyal
várta egy hídon - és fölvillantotta előtte a mennyet.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.