Mennyei szellemben volt írva, az angyali nyelven.

Longfellow Az úrvacsora gyermekei

     Az 1950-es évek elején Lee Ballard, egy misszionárius lelkész a Summer Nyelvészeti Intézet megbízásából a Fülöp-szigetek egyik távoli falujába ment. Feladata az volt, hogy megteremtse az ibaoli, egy kizárólag beszélt nyelv írásba foglalásának az előfeltételeit.

     Nehéz elképzelni, hogy vannak társadalmak, amelyek nem tudják leírni a szavaikat. Mi annyira természetesnek vesszük nyelveink írásbeliségét, hogy elfeledkezünk egy tényről: bizonyos kultúrákban még ma isa hang az érintkezés egyetlen eszköze.

    Ezen tudnak változtatni a nyelvészek, olvasható formában jelenítik meg a hangokat.

Azzal kezdik, hogy belemerülnek a beszédben használatos szavak tengerébe. Aztán lépésről lépésre haladva leírják az illető nyelv hangrendszerét, elemzik a nyelvtanát, belefognak egy szótárba, gyűjteni kezdik a néphagyomány különböző elemeit, hangszalagra vesznek pár párbeszédet - s teszik mindezt azért, hogy végül is rögzítsék a beszédet. Lee Ballard csoportjának még egy teendője volt: remélték, hogy miután lehetővé tették az ibaoli nyelven való írást, le tudják fordítani a falubeliek számára az írást.

     Az intézet választása azért esett erre a falura, mert egyetlen lakosa se tudott angolul, s így Ballard valóban teljesen elmerülhetett a nyelv tanulmányozásában. Amikor a szóban forgó eset történt, öt hónapja volt ott. Ballard egyébként eredetileg a Dallas magazin 1986. májusi számában mesélte el.

     Azt mondta, Pug-Pug a neve. És én persze elhittem. Több, mint egy évnek kellett eltelnie, hogy megtudjam: "pug-pug" az ő nyelvén "amputáltat" jelent. Talán azért mondta nekem, hogy Pug-Pugnak hívják, mert tudta, hogy ezt könnyen megjegyzem. Azt akarta, mondjam meg a nevét  szomszédaimnak, akik majd jót nevetnek és közlik velem, hogy senkit sem hívnak Amputáltnak és tréfának veszik a dolgot. Tudta, hogy ez gondolkodóba fog ejteni.

    Nos, ahogy visszagondolok erre az esetre és latolgatom a lehetőségeket, az a vélemény alakul ki bennem, hogy Pug-Pug angyal volt.

     Pug-Pug egy hideg ragyogású éjszakán látogatott meg. Az elülső tornácon áló padomról messzire elláttam, a magas banánfák és a falu házainak sötét zsúptetői fölött egészen a völgyet lezáró hegyoldalig, amely csupasz szikláival fehéren dideregve emelkedett ki a folyóból a hold fényében. Az éjfél néma csendjét csak csecsemősírás, vagy kutyaugatás törte  meg néha-néha.

    De nem azért üldögéltem ott, hogy a kilátásban gyönyörködjem. Agyamban újra meg újra leperegtek az imént befejeződött látogatás csüggesztő órái. Az intézet megbízottja keresett fel, aki azért jött a Fülöp-szigetekre, hogy felmérje, mennyire jutottam a helyi nyelv elsajátításában - és énmég azt sem értettem meg, hogy az egyik falubeli megjegyezte: vendégeimnek le kéne vágatnia a haját. Sok száz, sőt sok ezer szót, mondatot raktároztam el emlékezetemben, de beszélgetni nem tudtam. Mélységesen el voltam keseredve.

Ekkor jelent meg Pug-Pug. Bakancsa kopogott a tornácomra felvezető falétrán, s mély, érdes hangján ezt mondta: "ijajak ali (itt vagyok)", ami a "helló" helyi megfelelője volt.

     Visszatekintve több szempontból is különösnek találom az érkezését. Először is, az itt élő törzs tagjai ritkán mozdulnak ki éjnek idején és ha igen, mindig szurkos fenyőfáklyával világítanak maguknak. Még a leginkább felvilágosultak is tartanak az ampaszit szellemétől, akik állítólag sziklákban és fákban laknak. És ami még feltűnőbb volt: egyetlen kutya se jelezte,hogy jön.

     Akkor meglepetésemben csak azt vettem észre, hogy külleme és viselkedése elüt a helybeliekétől. Magabiztos volt, sőt magamutogató, holott errefelé a tartózkodás az egyik legfőbb erény, erkölcsi követelmény. És bakancsot és vastag posztókabátot viselt egy olyan társadalomban, amelyben mindenki mezitláb jár és takarókb burkolódzik.

      A helyi etikett szerint megpróbáltam "diskurálni" vele. "Honnan jön?" - kérdeztem. Egész nyiltan válaszolt. Azonnal közölte a nevét és hogy Bagulóból jön, ahol a Benguet Consolidaed Bányatársaságnál dolgozik, mint oszikiro, "tárnamester". Elmondta, bár efelől nem is érdeklődtem, kik a rokonai a falubn és mi az úti célja. Kincset keres, állította, azt a milliókat érő aranyat, amit hírek szerint 1945-ben a menekülő japánok elemeltek a Fülöp-szigeti kincstárból. Úgy gondolta, itt rejtették el  egy barlangban valahol a mi falunk és a hegy túloldalán levő város közt.

     Egy órát beszélgettünk - talán tovább. Én is olvastam a térségben lezajlott háborús eseményekről, de a szavaiból kitűnt, hogy ezekről sokkal többet tud, mint én. És...az egész eszmecsere a törzsi nyelven folyt - és mindent megértettem.

     Miközben csevegtünk, egyre csak vártam, hogy az idegen végre tudtomra adja, miért jött hozzám. De erről egy szót sem hallottam. Aztán egyszer csak felállt és kijelentette:

    - Ondawakda. (No, akkor megyek.) -  Gyorsan lemászott a létrán, elment a tornácalatt és eltűnt a kávéligetben.

     Reggel odamentem ahhoz a négy-öt férfihoz, aki a szomszédban, egy falon üldögélve melegedett a korai napsütésben.  Beszéltem nekik az éjszakai látogatomról. Amikor a nevét említettem, elmosolyodtak. Aztán egyik a másik után hahotázni kezdett - a térdüket fogták, olyan jól mulattak.

   - Milyen volt az az ember? - kérdezte az egyik a könnyeket törölgetve a szeméből. Szerette volna tudni, ki tett lóvá, kinek támadt ilyen csodálatos ötlete.

    - Magas volt - feleltem -, hosszú, vastag kabát és bakancs volt rajta. Azt mondta, Aloto a bátyja. Azt mondta, a bányákban dolgozik.

   - Van Alotonak bányász bátyja? - kérdezte egyik férfi a többitől. - Vagy akár másod-vagy harmad-unokabátyja?

   - Ajcsi met (Biztos, hogy nincs) - mondta valamennyi. Hallottam, hogy az egyik odasúgja a másiknak: - Vajon ki lehetett?

     Tényleg, ki lehetett? Sejtelmem sincs. De azt hiszem, nem azért jött, hogy holmi kincs után kutasson a völgyünkben. Azt hiszem, azért jött, mert el voltam keseredve. És ha nem tévedek, sikerrel járt. Mert látogatása azon a bizonyos éjszakán fordulópont volt a pályámon. Sikeres beszélgetésünk visszaadta az önbizalmamat, amire nagy szükségem volt munkám sikeréhez. Az elkeseredés Pug-Puggal eltűnt az éjszakában.

     Felkereste már önöket Pug-Pug, számos öltözéke egyikében? Talán nem.

     Ámbár...honnan tudják?

   - Ha üzleltemberként dolgoztam volna ott, Pug-Pug aligha jött volna el, hogy lelket öntsön belém - mondja Ballard, aki most a dallasi térségben él és tevékenykedik. - A mi szervezetünknek azonban volt egy sajátos célja, s az isteni kegyelem talán ezért segítette a munkámat ilyen kivételes módon. - A hetvenes évek közepén az Újszövetség már olvasható volt ibaoliul, s egy sor egyházi éneket is lefordítottak erre a nyelvre. És amikor Ballard később turistaként visszatért korábbi működése helyszínére, egy falubeli úgy beszélt róla, mint arról az emberről, "aki könyveket adott nekünk".

     Igen, Pug-Pug az aranynál is jóval értékesebb valamivel gazdagította a falu népét - és egy tehetséges nyelvészt.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.