Mintha Isten hátba verne...

Az életünkre vigyázó angyalok néha oly'
magasan repülnek, hogy nem látjuk őket
és ők mindig figyelnek bennünket

Jean Paul Richter

     Elmondok még egy autós esetet..Anthony Zimmerman atya, egy fiatal, nem sokkal korábban felszentelt katolikus misszionárius 1948. januárjába érkezett meg Yokohama kikötőjébe. Rendjének, az Isteni Ige Társaságának ő volt az első tagja, aki a második világháború után Amerikából Japánba ment, de később sokan követték, azokkal a papokkal együtt, akiknek Kínából kellett távozniuk, mielőtt még a kommunisták utolérték volna őket.

     Anthony  atya ma is emlékszik rá, hogy érezte magát, amikor a tizenkét napos hajóút után a mólóra lépett:

   - Úgy éreztem,  még mindig himbálnak a hullámok - mondja -, pedig már azt néztem, hogyan rakják szépen sorba a száztizenhét útiládámat a vámvizsgálathoz. A ládákban sok olyan holmi volt, aminek a háború nélkülözései után a misszionáriusok nagy hasznát vehették: a hadsereg fölöslegéből származó cipők, téli alsóneműk, zubbonyok, konzervek, sőt, még egy kerékpár és egy apró motorkerékpár is. Douglas MacArthur tábornok úgy rendelkezett, hogy a misszionáriusokat előzékenyen kell fogadni Japánban és parancsának a jelek szerint volt is foganatja: a japán vámosok minden bürokratikus akadékoskodás nélkül foglalkoztak a terjedelmes poggyásszal, csak futólag vizsgálták meg és hamarosan útjára engedték Anthony atyát - megkezdhette új életét Japánban.

   - Este a misszionáriusok nagyon kedvesen fogadtak tokiói házunkban - meséli Anthony atya. - Rögtön a kápolnába mentünk, megköszöntük Istennek, hogy nem esett bajom az úton. Arra már nem emlékszem, hogy külön az őrangyalomnak is köszönetet mondtam-e, de vele a reggeli és az esti imám révén állandóan "tartottam a kapcsolatot", úgyhogy valószínűleg neki is odabólintottam, kérve, hogy Japánban se hagyjon magamra.

     Anthony atya először Tadzsimibe ment, az ottani misszióban japánul tanult és angolt tanított. Az élelmiszereket és a fűtőanyagot akkoriban jegyre adták Japánban és sokan voltak kénytelenek elkótyavetyélni a becses családi ereklyéiket, hogy megvehessék, ami az élethez szükséges. Amikor látták, hogy vannak amerikaia, akik segítenek rajtuk, akiktől élelmet, tüzelőt, kedvességet kapnak, a légkör lassan megváltozott: kölcsönösen elfogadták és elviselték egymást. Az életkörülmények azonban nem voltak kellemesek.

   - Az utazás sok időt igényelt, a vécékben nem volt vízöblítés és az ételek nem mindig ízlettek nekünk. Egyszer megkérdeztem a házfőnökömet, mi ez a szörnyű bűz, mire azt felelte "Vagy a vacsora illatozik, vagy a mellékhelyiség" - mondja Anthony atya hozzátéve, hogy kis segédmotoros kerékpárral közlekedett gidres-gödrös és néptelen utakon.- Visszatekintve azt hiszem, az őrangyalom néha nem helyeselte, hogy vállaltam bizonyos veszélyeket, de mindennap imádkoztam hozzá és igyekeztem magam mellett tartani, mert, ugyebár, sok váratlan dolog érheti az embert...

     1950-ben Anthony atyát áthelyezték Nagojába, az Ecsocso - egyházközségbe, de itt is sokat járta a környéket, angolt tanított, kórházakat látogatott, s ha a betegek hajlandók voltak meghallgatni, elmagyarázta nekik a gyógyulással és a megbocsátással kapcsolatos keresztényi tanítást. Időnként az umemori szanatóriumot is felkereste, ahol végső stádiumban levő tüdőbetegeket ápoltak. 1950. tavaszán az egyik itteni vizitje után történt vele valami rendkívüli.

   - Miután a szanatóriumban elbeszélgettem néhány pácienssel, mindent beraktam a dzsipbe és elindultam vissza az Ecsocso-plébániára - meséli. - A tájékozódási érzékem sosem volt valami jó, de azért csak hajtottam, hajtottam abban a reményben, hogy nem lesz semmi baj, valahogy végül is visszatalálok. Nem is nagyon figyeltem, azok az emberek jártak az eszemben, akikkel Umemoriban találkoztam.

     Arra gondolt, milyen nyomorúságos a helyzetük. A háború kizsigerelte Japánban nem sok pénz jutott a gyógyíthatatlan betegek ellátására. A halál előtti várakozás sötét, keserves időszak volt, szikrányi öröm és remény nélkül. Néhányan azonban hálával fogadták, hogy valaki Isten szeretetéről beszél nekik. Őelőttük, tűnődött Anthony atya, még mindig leverten, hisz" annyi szenvedést látott - őlelőttük megnyithatja, amennyire telik tőle  mennyország kapuját.

     Keresztút felé közeledett, de ezt nem vette észre. A vidék erdős volt, a fák és bokrok valóságos falként szegélyezték az utat, amelyen haladt, s amelynek folyamatos, a távolba vesző szalagján kívül így nem is látott mást. Stoptábla nem volt és ugyancsak hajszolta a dzsipet, hogy minél előbb hazaérjen.

     Ám hirtelen hatalmas lökés zökkentette ki gondolataiból. Jaj nekem! - futott át az agyán. - Beleütköztem valamibe, aminek óriásinak kell lennie! A sebesen mozgó dzsip aztán veszedelmesen ugrándozni kezdett és hol az egyik, hol a másik oldalára lódult. Mintha földrengés dobálta volna. Vagy talán tényleg az volt: földrengés? És ha nem, akkor micsoda?

     Anthony atya nem mert erélyesen fékezni, nehogy felbukfencezzen  a terepjárója - szép lassan állította meg. És épp jókor. Alig tizenöt  méterre előtte roppant teherautó bukkant fel nagy zúgással-búgással: azon a bizonyos keresztúton jött, amit a lombok eltakartak és pont ott száguldott át, ahová ő akkor ért volna.

   - Ha egymásba rohanunk, a teherautó mind a kettőnket szétlapított volna: a  dzsipet is, meg engem is - mondja. -  Önkéntelenül is az égre néztem, hálát adtam Istennek. Még ma is élvezem azt a pillanatot.

     De mi történt a dzsippel? Amikor egy kicsit megnyugodott az épp, hogy csak elkerült katasztrófa után, Anthony atya arra a megállapításra jutott, hogy valószínűleg valamilyen nagyméretű tárgynak, tömbnek ütközött, vagy legalábbis durrdefektet kapott az egyik gumija, ami azokon az utakon gyakran előfordult. Még mindig remegve kiszállt, vizsgálódni kezdett. De nem látott semmit. A dzsip sértetlennek tűnt: a gumik épek voltak, horpadásokat, karcolásokat sem talált. És az út tökéletesen sima volt, sehol egy szikladarab, vagy bármiféle akadály.

     Anthony atyának ráncba szaladt a homloka - visszaült a dzsipbe és indított. A motor kifogástalanul működött. És amikor továbbment, a terepjáró annak rendje-módja szerint futott megint, nem szökdécselt és nem csapódott ide-oda.

     Nem, semmi sem történt vele, az égvilágon semmi. De valamilyen hatalmas erő alaposan megtáncoltatta az imént és megállította Anthony atyát, aki most végre ráeszmélt az igazságra és őrangyalához fordult, mondván: "Bocsáss meg vakságomért. És nagyon köszönöm, amit tettél."

     Anthony atya későb megtudta, hogy nem ő az egyetlen pap, aki ilyen kegyben részesült. Évfolyamtársa, John atya akkoriban rendszeresen járt ki egy Peking körüli zárdába, hogy  misézzen a nővéreknek. Nagyon jól ismerte az utat - egyszerű volt, egészen egyenes. Egyik reggel riskát hivatott, hogy azzal menjen ki az apácákhoz.

     Pekinget ekkor már körülzárták a kommunisták, s a távolból hallatszott az ágyúdörgés.

   - Egyenest előre! - mondta John atya a riksásnak.

   - Nem, uram!  - hangzott a válasz.

     John atya hozzászokott már az alkudozáshoz, de ez más eset volt. A riskás már el is indult, egy kerülő utat választva, amely tizenöt perccel tovább tartott és többe került volna.

   - Egyenest előre! - szólt rá John atya, ezúttal erélyesebben.

   - Nem!

   - Maga győzött - John atya megadóan hátradőlt az ülésen, s a riksa megkezdte kanyargós és észszerűtlenül hosszúnak látszó útját.

     Ám a vargabetű nem volt hiába. Mert ahogy kerekeztek, iszonyú robbanás reszkettette meg a levegőt, s az egyenes úton, amelyen John atya menni akart, bomba csapódott be. Mármost ki tudná megmondani, hogy a riskás angyal volt-e - vagy egyszerűen csak azt tette, amit egy angyal sugallt neki? De mind a két pap meg van győződve róla, hogy az angyalok különös gonddal vigyáznak a misszionáriusokra.

   - Mit érez ilyenkor az ember? - teszi fel a kérdést Anthony atya. - Nos, olyasmit, mintha Isten kedvesen hátba verné és ezt mondaná: "Tudom, hogy itt vagy és kedvem telik abban, amit csinálsz. Más munkákat is fogok rád bízni. Légy hát állhatatos! De légy óvatosabb!" Az ember nem felejt el egy ilyen alkalmat és esetet.

     Anthony atya végülis doktorátust szerzett és sokáig tanított Japánban. Majd visszavonult és új működési területet választott: teológiai könyveket ír. - Úgy sejtem, a mennyországban az őrangyalom majd közli velem: ő már tudta, hogy ennyi minden vár rám és részben ezért zötyögtette azt a dzsipet és óvott meg a korai haláltól - mondja. - Amit akkor átéltem, mélyen bevésődött emlékezetembe. Olyan ajándék ez, amit sohase fogok elfelejteni.