Emberi Értékek - G-Portál

Táblabíró volt az édesapja,
Kicsi telkét, házát rája hagyta.
S mióta az örökébe lépett,
Folytatja az ősi mesterséget:
Van egy pöre - azt míveli nagyba,
Éppen ugy, mint hajdan édesapja!

Furcsa pör az! szomorú is, víg is,
Aki hallja, mosolyog is, sír is.
El is mondja fűnek-fának rendre,
S nincs kitől ily biztatást ne nyerne:
»Jó Ágota, az isten megáldja!
Nagy keresztet mért a sors magára.«
Régesrég volt. A megyéhez járult,
Panaszt tenni keserves bajárul:
»Kertem alatt jár az ellenségem,
Rontja-bontja ősi örökségem,
Gyilkos Körös! fogát feni rája,
Fékezze meg a vármegye szája!«

Össze is ült a bölcs megye nyomba
Hogy a Köröst felelőre vonja,
Dikcióztak annyit... és oly szépen!
Fenmaradt a híre a megyében,
De a Körös tovább évre-évről
Részt hasogat Ágota kertjéből.

Beállít a főispánhoz sírva,
Az írását saját keze írta,
Tömérdek az öreg betü benne,
Hátha igy több foganatja lenne!
S helyreütni, hol a toll tán vétett:
Jó Ágota maga jött avégett.

Rókamállal bélelt ódon mente -
Főispánhoz másba dehogy menne!
Fonnyadt nyakán aranyos lánc fénylik,
Recés keztyű ér a könyökéig,
Ó-divatu köszönése, bókja,
Mintha saját édesanyja volna.

»Méltóságod!« - s elful zokogásba;
Borsódzik őméltósága háta.
Csitítgatja, nevezi hugának,
Majd végére jár ő a bajának:
Kicsi telkét vármegye megváltja,
Megfizeti s kárát maga bánja.

Fölforr erre Ágota kisasszony:
»Nem eladó az én ősi jussom!
Semmi kincsért, soha, semmi áron!
Az a kis kert egyetlen barátom,
Emlékimnek csöndes dajkálója. -
Dehogy tudnék lemondani róla!

Minden göröngy nekem ottan drága,
Emlékeztet fényre, ifjúságra,
Tavasz-éjre, amilyen azóta
Nem volt, nem lesz - és pacsirtaszóra,
Mely a szivben ah, csak egyszer csendűl:
- Élő rege elhunyt jegyesemrűl!

Egy rózsatőt oltánk együtt ketten
Holdvilágnál harmatos kertemben,
Aztán elment - a szabadság hívta,
Isten tudja, merre, hol a sírja!
Kápolnánál látták utoljára,
Oh, de él még, él a rózsafája.

S talaját is, magát is megvédem!...
Adja vissza az irásom, kérem!
A királyhoz fogok vele menni,
Ő fog nekem igazságot tenni,
Ráparancsol majd a vármegyére,
Hogy az árva jussát miként védje!...«

Reszket a dér sárguló haraszton,
Egyre vénül Ágota kisasszony,
Hajában a fekete szál gyérül,
Alig maradt itt-ott egy emlékül,
Fényes szemét homályosra sírta.
A tollat már forgatni nem bírja.

Zárkózottabb - nem olyan, mint régen.
Ritkán látni virágos kertjében,
Fájhat néki a pusztulás képe,
Azért nem mer nézni a szemébe.
Gyilkos Körös! pusztít kényre-kedvre
Már-már rózsatőjét fenyegetve.

Jó szomszédok titkon, lopva, lesbül
Kiássák a rózsafát tövestül
És ültetik beljebb évről-évre
Az örök szent irgalom nevébe'!
Sűrű homály két szemét megszállta,
Oda a kert - de ő már nem látja!

S tavaszestén rózsatője mellett
Csalódásban ujra elmerenghet,
Rózsaillat hírt hoz neki róla,
Ki már várja szép találkozóra,
S lelkén emlék - pacsirtaszó csendül,
Olthatatlan örök szerelemrül!...

1878

Kiss József: Ágota kisasszony