Emberi Értékek - G-Portál

A Kelet Művészeti egyesületnél párszor jártam, amikor még élt Hajdu Gábor, az egyesület elnöke. Ő nevezte szociágráfiai-féle kötetében a szociális hálózatot búvópataknak a kilencvenes években. Horváth Gyulát akkor láttam először, de azt a rafinált szemet soha nem felejtem el. Másik versében arról ír, hogy kidisszidál innen, mert itt nem engedik azt, hogy dohányozzék Másodszor ilyen rafkós szemet 1995-ben láttam a borsodi Idegosztályra berendezett korláti cigányságnál, akik Isten gyermekeinek vallották magukat, kézfejük megjelölve volt elmondásuk szerint. Kék csillagnak nevezték el együttesüket egykori Kék csillag utánzatában, holott az is egykori Kék csillag történetéből vette a nevét. Ebben a versben arról ír Horváth, hogy megváltó kell nekik,mégpedig szorgalmas világmegváltó, mint holtaknak az élők között,akik emberré válnak majd ha elérték az ég alját egyszer...

Akik megsirattak,
mind te voltál,
elveszített melleid után érdeklődök
minden kedves nőnél,
de csak rázzák a fejüket,
s hálából annyi együttérzést
tépnek a lelkükből,
hogy csak félig takarja el
ágyam sebét,
szerény szótlanságod
mélyen hangos lett...
felkiabálja bennem a halált,
s elfelejtve egy nép
csókjának keserű szájízét:
legelső hajszáladba kapaszkodok,
s azt se bánom,
ha fogaid közt csüngetve
viszel magaddal a földtengeren át,
s mikor már
elértük az ég partját:
élők leszünk,
s ekkor érzed majd,
hogy méhedben megmozdul
egy boldog lehetőség,
s akkor hasonlítani fogunk
az emberre,
mert megváltó kell ide,
szorgalmas világmegváltó,
hogy lyukas tüdőnket megfoltozza,
hogy a vért okádó folyók torkát
orvosolja,
hogy a három hónapos ember koponyájáról
az orvosok bakancslépéseit
örökre
és
szigorúan
letiltsa.

Akik megsirattak:
mind te voltál,
elveszített melleid után érdeklődök
minden kedves nőnél,
s hajad selymét keresem
minden futó, loholó szerelemben,
de csak rongyos, ájult, fakó anyagok
tévednek a kezemhez,a számhoz,
én bennük hallom én
egy ország sírását, zokogását,
bennük látom én,
az öreg édesanyák
nyomorúságos kopott bugyogóját,
lyukas csizmáját, sánta botját,
bennük látom én,
a seggén ugrándozva haladó vidék
leamputált lábát,
kivágott nyelvét,
s mennék, mennék én
amerre a két szemem lát,
de akinek ráccsá keményedett
lépte előtt a föld,
szabadulást vár,
szerelmet vár,
s érzi ő,
hogy torkában fuldoklik egy nép,
meztelenre vetkőzi húsát a csont,
tárcatenyerébe könnypénzeket tesz a szem,
s tudja ő,
nagyon tudja,
hogy arcátlan időben
arcátlan a szerelem.

Akik megsirattak,
mind te volták,
elveszített melleid után érdeklődök
minden kedves nőnél,
s fájnak a számban a csókok,
mint a beteg fogak,
s látom én halálos ágyán
kínlódva e vidéket,
szájából romlott csecsemők zuhognak,
két karját lefogja az ég!
de hiába...
rúg, hánykolódik az utolsó remény!
ágyánál halottak ülnek,
szép szavakkal beszélnek...
és szólnak a holtak az égnek:
fogja le felpattant szemét
az utolsó reménynek.

Horváth Gyula német díjas miskolci cigányköltő: Szólnak a holtak az égnek