Szülőföldem gondolatait hordom
magamban, mint élő fiúkoporsó,
azt az első marék földet,
melyet anyja szórt reá,
mikor épphogy megszületve
sírni kezdett a végtelen temetés -
az első marék földet -
amg az idő be nem szakad,
amíg az idő be nem szakad.
Gondolataim szülőföldjét hordom
magamban, mint felnövekvő halálban
termő egymaréknyi éltet;
fáj, mikor a szó kihajt -
sírból - másba menekülve -
ha csalja, mint a fát egy jövőnyi fény,
s lombul - húsom megölve -
a koporsókorhadnyi perc alatt;
tudom a szót, s nyögnöm nem szabad.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Caterine versei 
