|
Szomorú halálvárás
2008.10.09. 22:13
Várakozom. Meddig bírja az emberi szív a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot, az emberi méltóság sárba döntését, a nyomorba döntést, fájdalmat elviselni? Már itt csak ketten élünk a családból, s kihalunk végleg.
Várakozom.
Jegesebb csönd
Sohasem volt.
Megindul könny,
Nem kinn, belül,
Szív-szorító
Tű szúr sebül,
Mozgás nehéz,
Megannyi kéz
Mozdulni kész.
Ez már a vég?
Kéz-szorítás
Mellem alatt,
Érc-vonítás –
Oda a hang,
Mely volt minden
A földön ép,
Annyi kincsem,
Megannyi kép
Fenyő zöldről,
Gyenta síró
Örökségről.
Mozdul erő,
Ellenkezik.
csepeg eső,
Épp rám esik,
Tán megnövök:
Játszottam én,
Gyermekjövőm
Éj-zenéjén:
Dzsungel-közép
Európa
Etel-közén
Jött a fáma,
Megszülettek
Vad magyarok,
Ősök lettek
Vad nomádok.
Esernyő nem,
Esőkabát,
Sátor-elem
Védelem kell
Itt butaság,
Kilobájtok
Ellen, a tág,
Szűk szerájok
Csapásai
Miatt, melyek
Megannyi „I”
Többes jelek,
„Istenek, mért
Hagytatok el?”-
Szólt a kérdés
És döntöttek
Más sorsáról,
A begyűjtés,
Begyújtásról,
Ember nagyság
Hatalmáról.
Nem vagyok költő,
Nem faragok
Rímet önző
És vonzó mód,
Hogy a hálás
Lesz utókor
Méltón - bálás
Ruhás akol -
Emlékezzék
Rám majd talán,
Tudja, kínt cipelt
Itt egy leány,
Ki csiripelt
Vékony hangon,
Dalolt egyre,
Mint harangot
Verte szálon,
Csengó-bongó
Hang-foszlányon
Víg-muzsikált,
Vonó dús volt,
Friss levegő,
A húrok a
Hangszálak, s ő
Úgy használta
Hangját: szellő
ág-hegedűs
Kín- vonóját.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Caterine versei 
