| Cikkek : A haldokló ember méltósága |
A haldokló ember méltósága
2009.02.12. 14:30
Eutanázia jár minden szenvedőnek, azoknak is, akiket az apokalipszis csapásai emberként legyőztek.
| |
| |
| |
Állásfoglalás a haldokló, beteg ember életének és méltóságának védelmében
Az Életvédő Fórum a haldokló, beteg ember életének és méltóságának tiszteletben tartása és védelme érdekében a következő állásfoglalást alkotja:
Az emberi élet alapvető, örök érték, nem pusztán személyes, hanem közösségi érték is, amely sérthetetlen és elidegeníthetetlen.
Az emberi élet különösen akkor igényel fokozottabb tiszteletet, támogatást, gondoskodást, védelmet és szeretetet, ha kiszolgáltatott helyzetben (beteg státuszban) van az, akinek a méltóságától - a fogantatás pillanatától a természetes halálig - elválaszthatatlan.
Az élet határpontján lévő, gyenge ember fizikai és lelki értelemben fokozottan sebezhető és ,,kihasználható" állapotban van.
A szeretet kizárja, tiltja az emberi élet kioltását, amely a szenvedés, az elkeseredés vagy bármilyen drámai helyzet megoldásának hamis módja. Az alany autonómiájának hangsúlyozása nem juthat el az autonómia forrásának, azaz önmaga létének megszüntetéséig.
A beteg embernek kijáró gondoskodás akkor sem szüntethető meg, ha a halál bekövetkezése várható. A szenvedő ember állapota által jelentkező kihívásra soha nem szabad erőszakos eszközökkel válaszolni.
Erkölcsileg és jogilag megfelelhet az emberi méltóságnak a haldokló ember szenvedésének csökkentésére a kábítás (morfium) alkalmazása, még azzal a kockázattal is, hogy napjait megrövidítik, ha a halált sem célként, sem eszközként nem akarják, csak előre látják, és mint elkerülhetetlen eseményt elviselik.
A megfelelő fájdalomcsillapító kezelés, mely segít kevésbé drámaivá tenni a betegség természetes lefolyását, hozzájárul a halál humanizálásához és elfogadásához, az önzetlen, érdemszerző szeretet kiváltságos formája, amit ilyen meggondolással támogatni kell.
A haldokló emberekről különleges figyelemmel kell gondoskodni, hogy segítsük őket életük utolsó perceinek méltóságban és békében való megélésében.
Előfordul, hogy elviselhetetlen, hosszantartó fájdalommal járó, súlyos betegségben megkísérti a beteget, hogy mindent föladjon.
Az is megtörténik, hogy a végstádiumban lévő beteg hozzátartozói vagy ápolói félreértett együttérzésből késztetést éreznek arra, hogy a halál időpontjának előbbre hozatalát tartsák értelmes megoldásnak.
Ezzel kapcsolatban hangsúlyozandó, hogy az erkölcsi törvény az úgynevezett ,,túlbuzgó gyógyítás"-ról, a beteg állapotának figyelembevételével rendkívülinek, aránytalannak, túlságosan terhesnek bizonyuló kezelésekről, beavatkozásokról való lemondást (a ,,túlbuzgó gyógyítás" elkerülését, illetve befejezését) hagyja jóvá, és csak olyan kezelést igényel, amely az orvoslás normális követelményeihez tartozik (ld. ,,rendes és arányos eszközök" alkalmazása). Az ,,arányosság" azt jelenti, hogy a betegen olyan mértékben kell beavatkozni, amennyire az egészségének hasznára válik, se jobban, se kevésbé; ezt a személy teljességét szem előtt tartva kell mérlegelni, figyelembe véve a betegség előre haladott állapotát, a beavatkozástól várható eredmények és a vele járó kockázat arányát.
Az ártatlan ember halálának közvetlen, szándékos előidézése azonban egészen más, mint a ,,túlbuzgó gyógyítás"-ról való lemondás: erkölcsileg és jogilag rossz magatartás (akár aktív, akár passzív), az emberi élet és méltóság megsértése, akkor is, ha az elkövetőt ,,humanitárius" szempontok vezérlik. A halált nem szabad siettetni.
A kómában lévő beteg is emberi méltóságának birtokában van, ezért nem engedhető meg, hogy éhhalálra ítéljék a mesterséges táplálás felfüggesztésével. E táplálás az élet fenntartását szolgáló rendes és arányos eszköznek minősül, ezért alkalmazása abban az esetben kötelező, ha az a beteg szomj-, illetve éhhalálát hivatott megelőzni.
Az emberi méltóság alapja nem az értelem és a szabad akarat gyakorlásának aktuális képessége, hanem az emberi fajhoz tartozás ténye. Az ember léte és létének minősége nem áll azonos etikai síkon. Nem a létminőség bizonyos kritériumok alapján meghatározott foka ad jogot a védelemhez és az élethez, hanem az emberlét maga.
Vannak ugyanakkor olyan helyzetek, amikor a mesterséges táplálás és folyadékpótlás egyébként normális terápiás eszközei haszontalannak bizonyulnak, terhesek a beteg számára, és ezért fel kell azokat függeszteni.
Az élelem és folyadék adagolása, mesterségesen is, része a betegeket mindig megillető normális kezelésnek, feltéve, hogy ez nem terhes számukra. Ezekben az esetekben a halál elkerülhetetlenül és az abbahagyástól függetlenül is bekövetkezik. A kúra folytatása terápiás túlbuzgóságnak bizonyulna.
Ez a kifejezés olyan orvosi beavatkozásokhoz való makacs ragaszkodást jelöl, amelyek nemcsak nem javítják a beteg állapotát, hanem egyenesen rosszabbá is teszik az ember életminőségét, vagy a gyötrelmes létállapotot hosszabbítják meg (aránytalanul terhes eszközök). Ez a makacs kitartás, beteggel szembeni agresszív orvosi magatartás ellene mond a béke argumentumának (ld. ,,mindaz, ami technikailag lehetséges, nem minden esetben fogadható el erkölcsileg" elve: nem minden beavatkozás válik javára az embernek).
Az ,,eutanázia" alatt - a betegség természetes lefolyását lehetővé nem tevő, vagy a ,,duplex effectus" (,,kettős hatás") elvét egyébként sértő, az emberi életet akárcsak passzív, szándékos magatartással (mulasztással) kioltó mivolta okán (a ,,humanitárius" szempontok ellenére) - erkölcsileg és jogilag rossz magatartást értünk, ezért - az említettek szerint - a ,,túlbuzgó gyógyítás"-ról való lemondást nem tartjuk ,,eutanáziá"-nak, amit esetleg mások annak (az ,,eutanáziá"-nak) ,,jó", ,,kegyes" jelentése (,,eutanázia": ,,jó halál") miatt - mint passzív ,,eutanáziá"-t - vonatkoztatnak erre a ,,lemondás"-ra, szintén megengedettnek tartva azt.
A ,,duplex effectus" elve alkalmazásának szabályai szerint nincsen szó ,,eutanáziá"-ról, ha a tudatot korlátozó, életet elfogadhatóan megrövidítő narkotikummal (morfiummal) történő - a beteg állapotának megfelelő, szándékával egyező - fájdalomcsillapítás a fájdalom (szenvedés) megfelelő csökkentése (enyhítése) érdekében elkerülhetetlen, az adott helyzetben az egyetlen - súlyos indok (elviselhetetlen fájdalom) alapján fennálló - eszköz, nem akadályozza meg más erkölcsi, családi és vallási kötelességek teljesítését, és a beteg halálát (életének megrövidítését, kioltását) nem kívánják, csak előre látják, és mint elkerülhetetlen eseményt elviselik.
A ,,duplex effectus" elve alkalmazásának szabályai: 1. a magatartás tárgya (finis operis) erkölcsileg (belsőleg) - önmagában - nem rossz (ld. fájdalom-csillapítás); 2. a jó eredmény (a beteg elviselhetetlen fájdalmának megfelelő csökkenése) közvetlenül következik a magatartásból; a rossz hatás (a beteg életének elfogadható, a kellő fájdalomcsillapító hatás eléréséhez szükséges fájdalomcsillapítónál nem nagyobb ,,adaggal" történő megrövidítése) ugyanannak a magatartásnak a nem-kívánt (eshetőleges, belenyugodott, eltűrt, azaz nem célzatos, nem egyenes - indirekt - szándékú), elkerülhetetlen mellékkövetkezménye (a jó hatás - az elviselhetetlen fájdalom megfelelő enyhülése - nem a rosszon keresztül valósul meg; a rossz hatás nem a jó cél elérése érdekében felhasznált eszköz: a cél nem szentesíti az eszközt - ,,soha nem szabad rosszat tenni azért, hogy abból jó származzon"; ha az orvos az említettnél nagyobb ,,adagú" fájdalomcsillapítót ad a betegnek, a szenvedés-megszüntetéstől motiválva, akkor a rossz hatás - akárcsak eshetőleges szándék esetén is - nem mellékkövetkezmény, a jó eredmény közvetett, a ,,nagyobb adagú" fájdalomcsillapítás rossz); 3. a magatartást tanúsító személy célja (finis operantis) jó (ld. elviselhetetlen fájdalom kellő csillapítása); 4. a rossz hatáshoz képest arányos mértékben súlyos ok, szükség (ld. elviselhetetlen fájdalom) fennállása a magatartás tanúsításához.
A kifejtettek értelmében, az ,,eutanázia" a szándékos, elfogadhatatlan emberölés fajtája; a ,,halál közeli" állapotban lévő másik ember (beteg) ,,minden" fájdalma (szenvedése) megszüntetésének, kiküszöbölésének szándékával, saját kérésre, beleegyezéssel vagy annak hiányában történő (ld. pl. kómában lévő beteg), a betegség természetes lefolyását lehetővé nem tevő, illetve a ,,duplex effectus" elvét egyébként sértő megölése. A passzív (mulasztással megvalósuló) ,,eutanázia" esetében arról van szó, hogy a beteg életének megmentésére kötelezett személy (orvos) nem fejt ki olyan tevékenységet (nem tanúsít olyan aktív magatartást), amelynek megtételére reális lehetősége van, és amely megakadályozza a halálos eredmény bekövetkezését. Az ,,eutanázia" tehát nem jó, hanem rossz halál. A terminális állapotban lévő betegek fájdalma, szenvedése által keltett szánalom sem teszi megengedhetővé az ,,eutanáziát". Az orvosi hivatáshoz a gyógyítás és nem a halál osztogatása tartozik.
A ,,eutanázia" a védelemre, támogatásra, gondoskodásra, szeretetre szoruló emberrel szemben tanúsított erőszakos, önkényes, életellenes magatartás: a beavatkozás vagy mulasztás megöli a beteget ahelyett, hogy megfelelően a segítségére sietnének. Ez a magatartás gyengíti a társadalmon belül létező - orvos-beteg viszonyban is meglévő - bizalmi tőkét, támadja a békés egymás mellett élést, a szolidaritást, hiszen az egyre inkább kiszolgáltatott állapot felé sodródó ember érzi-tudja, hogy embertársai részéről nem számíthat őszinte segítőkészségre, hanem lopakodva jelentkező ,,eltávolítási", ,,megszüntetési" törekvéssel és lappangó kihasználással kell szembenéznie.
A védelemre szoruló emberrel szembeni magatartás egy társadalom etikai fejlettségének, erkölcsi érzékének és érettségének valódi próbaköve. A sérülékeny ember védelme távolabbi pozitív társadalmi hatásokkal is jár, szimbolikus értékű, a békés és szolidáris egymás mellett élést szolgálja. A nevelés és szemléletformálás kiemelkedő feladata, hogy ne csak pillanatnyi, közgazdaságilag is kifejezhető értékek kerüljenek az emberi élet védelmével kapcsolatos megfontolások középpontjába.
Az úgynevezett ,,túlbuzgó gyógyítás" elutasítása (a beteg állapotának figyelembevételével rendkívülinek vagy aránytalannak, túlságosan terhesnek minősülő kezelésekről, beavatkozásokról való lemondás), a közeli és elháríthatatlan, a beavatkozások abbahagyásától függetlenül halállal járó betegség természetes lefolyását lehetővé tevő, megfelelő fájdalomcsillapító kezelést biztosító eljárás (a beteg ápolása és az élet természetes befejeződésének elfogadása) nem tartozik az ,,eutanázia" (a rossz) fogalmi körébe.
Dicséretre méltó az, aki szándékosan elutasítva a kábítást, vállalja a szenvedést azért, hogy megőrizze világos tudatát, vagy hogy mint krisztushívő tudatosan részesedjék Krisztus szenvedéseiből (,,mindent elviselve abban, aki erőt ad") - hiszen a beteg lélekben növekedhet, megtisztulhat, szolgálva saját és mások üdvösségét; az ilyen ,,hősies" magatartás azonban nem várható el mindenkitől, a fájdalom ugyanis gyakran csökkenti az ember ,,erkölcsi erejét", nem minden szenvedő ember képes arra, hogy szenvedését Krisztuséval egyesítse, úgy, hogy az valóban lelki épülésére szolgáljon, illetve, aki képes erre, talán az sem mindvégig (az elméleti hit nem mindig olyan élő, hogy képes lenne erőt és bátorságot adni egy drámai helyzet kezeléséhez, az abban való gyakorlati helytálláshoz), ezért a fentiek szerint a kábítás alkalmazása elfogadható.
A beteget körülvevő és komoly áldozatot vállaló emberek olykor abba a kísértésbe ,,eshetnek", sokszor nem teljesen tudatosan, hogy a szenvedőt saját hivatásuk és megszentelődésük eszközének tekintsék. Az ember azonban ilyen, halálos körülmények között sem ,,csökkenthető", még lelki értelemben sem, az eszköz szintjére; erre mindig figyelemmel kell lenni.
A szenvedő ember élete is emberi élet; vigyázni kell, nehogy idealizáljuk a szenvedést, vagy annak megtisztító-nevelő erejét, hiszen a fájdalom olykor a legnemesebb emberi képességeket is megbénítja.
Az olyan intézmények létrehozása, működése támogatandó, melyek tartózkodnak a terápiás túlbuzgóságtól, szakszerű fájdalomcsillapító kezeléseket és teljes egészségügyi ellátást (pl. táplálást, folyadékellátást), együttérző, tisztelet- és szeretetteljes gondoskodást nyújtanak, megadva a betegeknek a szükséges emberi segítséget és lelki vezetést. Az embernek éreznie kell, személyre szóló meghívást kapott arra, hogy a szenvedésben - erőforrássá válva - tanúságot tegyen a szeretetről. E szolgálat nélkül a halál valóban emberhez méltatlan körülmények között következik be.
A szeretet azt az adó és elfogadó jelenlétet is jelenti, amely a haldokló emberrel figyelemből, megértésből, törődésből, türelemből, részvétből és önzetlenségből született közösséget hoz létre. A haldokló, beteg, szenvedő ember - minden ember - méltóságteljes éléséért, örök életéért, testi-lelki egészségéért, békéjéért, boldogságáért ajánljuk szeretettel ezt az állásfoglalást, remélve, hogy a megfogalmazottak segítségül szolgálnak a szenvedés összetett problémájára adható megfelelő, szolidáris válaszhoz.
Kelt Budapesten, 2009. február 11-én, a betegek világnapján.
Életvédő Fórum
/ Magyar Kurír/ |
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Caterine versei 
