Emberi Értékek - G-Portál

Egy angyal repül fent az égen,
Ott repül magányosan már nagyon-nagyon régen.
De már alig repül, alig van ereje,
A végsõ búcsújának talán épp itt az ideje.
Azt mesélték nekem egyszer, hogy az angyalok örökké élnek,
Ám ez badarság, hisz ha megsebzik õket, õk is elvéreznek.
S ezt az angyalt is kegyetlenül megsebezték:
Hiszen megalázták, eldobták, s elfeledték.
Most ez az angyal összetörten száll,
Hisz megnyugvást még a Mennyben sem talál.
Inkább a pokol tüzében kárhozna el,
Hiszen a szív melyért élt már nem felel.
Meggyötört szíve szüntelenül egy valakiért dobog,
Azért a valakiért aki érte már nem zokog.
Talán õ már elfeledte a lányt ki érte dobta el az életet,
S választotta a visszafordíthatatlan, örök angyallétet.
A kislány imádta a fiút, érte élt,
Mindent ettõl a fiútól várt, s remélt.
Vakon bízott benne, hitt neki,
Nem gondolta hogy pont õ fogja becsapni.
Ám egy bús napon bekövetkezett a nagy hiba,
Melybõl lett e keserû tragédia.
Nem lehet tudni milyen nap is volt,
Csak annyit tudok az égen már fent ragyogott a hold.
Besütött egy rideg sziklaszirtbe,
A sötét sziklaszirt legzugabb részébe.
Ott feküdt a lány, s a hold a sugarával az arcát kényeztette,
Ám megrémült, hiszen a lánynak csupán jéghideg arcát érinthette.
Halott lett a lány, hisz belehalt abba,
Hogy magától a szerelme kegyetlenül eldobta.
Nem tudja már meg soha hogy mit tett hogy ezt érdemelte:
Hogy a fiú kegyetlen szavaival még éltében eltemette.
Elküldte a fiú egy szomorú délután,
Felhívta a kislányt telefonon, hogy ennyi volt, nincs tovább.
A telefonban áradtak a fiúból a szavak,
Ám e szavak a lány fülébe soha el nem jutottak.
Hisz mikor a srác kimondta hogy most már nem kell neki, vége,
Onnantól a lány nem hallott semmit, csak egyetlen dolog járt eszébe:
"Eldobott engem, nem kellek már neki,
De mondd Istenem, mit ártottam én neki?
Én mindig hûen szerettem,
Akármerre is járt soha sem feledtem.
Életemet adtam volna akármikor érte,
Hogy végre örökre az eszébe vésse,
Hogy mindenkinél többet jelent nekem,
S még akkor is magam elõtt látom, ha nincsen velem.
Hisz belevéstem szívembe csodálatos alakját,
A teste minden zegzugát, s arca mesés báját.
Mit tettem, mondd, én mindent gondoltam,
De Tõle, az életemtõl ezt soha nem vártam.
Csak így bejelenti nekem, hogy nem kellek már neki,
Hogy örökre hagyjam el, hisz csak egy dolgot akar: feledni.
Mondd Uram mit vétettem?
Talán az volt a baj hogy ennyire szerettem?!"
S ekkor kiejtette a kezébõl a kagylót,
Kirohant a szobából, s becsapta maga mögött az ajtót.
Rohant a sötét utcán, futott a semmibe,
Hisz úgy gondolta életének nincs már semmi értelme.
A könnyei szakadatlanul áztatták sápadt arcát,
A lány nem bírta tovább vívni a túlélés harcát.
Csak futott, futott, mindig elõre,
Nem nézett soha hátra, csak a távoli messzeségbe.
Könnycseppek folytak arcán, mint véget nem érõ zokogás,
Csábította a halál csókja, a vágy, a mélység, a zuhanás.
Éjszaka volt már, csendes volt a táj,
Törött szívének zokogó hangja tépte szét a homályt.
Éjszaka volt már, rideg volt a táj,
Lelke rohanó álmának múló hangja szállt.
Nem tudta merre járt, ismeretlen volt minden,
Tudta nem akar már élni, csak a halált keresi szüntelen.
Élni nem akar, csak feküdni egy mély verembe,
Ahol a sír betakar, nem nézni már semerre.
Csak magába nézni, nézni a káoszt, mi most benne lángra kap,
Ezer gondolat benne, mi most már végleg békén hagy.
Nem gondolt már semmire, csak a halál ölelõ karját kutatta,
Kúszott fel a hegytetõre, arra hova az utat a szíve súgta.
Mintha az ég érezte volna a lány rideg fájdalmát,
A komor égbõl hópelyhek zuhantak alá.
Csak estek és estek szakadatlan,
S beborították a tájat, mint nagy fehér paplan.
Fehér lepel lepte be a tájat,
Nem volt az más, mint angyalszárnyak.
Tiszta volt minden, csendes és élõ.
Egy kivétel köztük épp õ.
Csendesen kullogott a sötét magányban,
Szívbõl szeretett, de hol van most? A halál torkában.
Kiáll a sziklaszirt szélére,
Könnyei folynak szüntelenül képére.
Néhány perc még,
S végre eljön a csodás vég.
Halkan elkezd esni az esõ,
Szomorú az ég, épp ahogy õ.
Véget ér a szírt, nincs tovább,
Egy szenvedõ test zuhan alább.
Törött szárnyából hullnak a tollak,
Egy elmúlt szerelemrõl fájdalmasan dalolnak.
S az utolsó valódi angyalról,
Aki soha többé nem kért a "jóból"...
De mi történt ez alatt azzal a bizonyos fiúval?
Nagyon megijedt mikor megszakadt a vonal.
Észbe kapott hogy nem éri el a lányt sehol,
Szíve egyre gyorsabban és gyorsabban zakatol.
Hiába kérdezett õ bárkit,
Nem tudtak a lányról semmit.
Pánikba esett hirtelen,
Felkapta telefonját s hívta a lányt reménytelen.
A telefonom csörgött, s kiírta a neved,
Sokáig néztem, ám most félrefigyelek.
Az esõ csak hullik és hullik megállíthatatlanul,
- "Meg kell keresnem!" -kiabálod szakadatlanul.
A szakadó esõben nevemet kiáltoztad,
A távolból egy hang szól, s egyre hangosabb.
Én halkan súgtam: "Itt vagyok"
Ám remegõ hangom elcsuklott, te nem hallhatod.
Felpillantok az égre, arcomat a zápor áztatja,
-"Szerelem!!!" - a távolból valaki szüntelenül ezt harsogja.
Érzem közeledik hozzám, mindjárt ideér,
Ám engem a halál szorítása hamarosan elér.
S akkor meglátlak, az arcodon a kétségbeesés fájdalma megijeszt,
Te átölelsz engem, megcsókolsz és azt mondod szeretsz.
Szememet a könny átfutotta, karom szorítása elgyengült,
Szemem pajkos csillogása végleg homályba merült.
Elszállt meggyötört lelkem, s végleg elsuhant,
S a srác elengedte a lány kezét s az a földre zuhant.
Mindenhol apró tollpihék és vércseppek,
Ám a fiú csak térdel a lány mellett, ujjai reszketnek.
A távolból alakok futnak, egyre közelednek,
Kihúzzák a lányt a sziklák közül, ám már nem segíthetnek.
A fiú feláll, ám újra térdre rogy és sír, mint egy kisgyerek,
Aki a sors ellen semmit de semmit nem tehet.
Nem mer közel menni a lányhoz, pedig tudja, hogy muszáj,
Ha még egyszer látni akarja azt a pillantást, mielõtt rátalál a homály.
Látja a lányt, ahogy ében haja az arcába lóg,
Tûz piros vére hófehér arcán végig folyt.
Már csupán vére melegíti kihûlt ajkait,
A fiú tudja, soha többé nem simogathatja karjait.
A srác odamenne és megcsókolná, a többiekkel nem akar törõdni,
Hisz neki az élete, fekszik ott és búcsú nélkül nem tud tõle megválni.
Erõsnek érzi magát, de mikor meglátja a lány szemében az utolsó könnycseppet, elveszti reményét,
Megsimogatja arcát, füle mögé betûri haját, így búcsúztatja kedvesét.
Egy utolsó szót, egy utolsó hangot rebeg, de nem érti senki sem,
Azt mondja: "csak Téged szeretlek egyetlen kedvesem..."
S jött a kegyetlen elsõ éjszaka, a szürkületbõl sötét fátyol lett,
Az ég újra beborult, az esõ újra szakadni kezdett.
Sírt mindenki, sírtak a fák, sírtak a szelek,
Mindegyik szüntelenül s értetlenül zengte a nevet.
A srác tudta itt az ideje, hogy leírja életében miket tett,
S itt az idõ elmondani mindent, amit ezen a világon valaha szeretett.
Hamar vége lett a sornak, hisz egy nevet tudott ami örökre szívébe vésõdött, mit soha nem tud feledni,
Egy angyal nevét, ki most már a felhõk közt dalol, kit képes volt eldobni.
Múlnak az évek, a távoli hang halkul,
Ahogy telnek az évek a fájó érzés is fakul.
De egy dolog örök és ez soha nem vész el,
Ha valakit szeretsz tiszta szívbõl, soha ne feledd el!
De nem is tudná már sohasem feledni,
Hisz nem telik el úgy nap, hogy ne kezdene gondolkodni,
Azon a csodás lányon, ki egykoron érte élt,
Aki soha semmit nem parancsolt, csak hûn remélt.
Ám a fiú már soha nem fog a lánytól szabadulni,
Hisz szívének mélyérõl nevét soha nem fogja kitörölni.
Olyan neki a lány, mint a szó, melyet nem tudsz mihez kötni, mégis ott van benned,
Mint csodás hang mi belül zeng és üvölti a neved.
Mint ágy mi puha és oltalmat ad neked mikor minden fáj,
Mint egy régi történet, mint ezerszer elmeséltek már.
A srác csak futni akarna és nem nézni soha hátra,
Hisz nagyon fájna neki amit ott látna...

Egy esõs nyári este
Egyszer volt egy lány és egy fiú,
Mind a kettõ még nagyon ifjú.
Már hosszú ideje együtt voltak,
Az évek csak teltek múltak.

Boldogok voltak mind ketten.
De a fiú azt gondolta,
Lassan elmúlik a szerelem,

Egy esõs nyári este,
Elindultak sétálni,
A felhõk érezték,
E a nap nem a lány álma.

Hosszú idõn keresztûl beszélgettek,
Szomorkodtak, de közben mind ketten,
hamisan nevettek.

Késõre járt az idõ, egyre jobban zúhogott az esõ,
A fiú elmondta hogy szerelmük már nem olyan mint rég.
Talán jobb lenne ha kimondanánk, hogy itt a vég,

A lánynak elkezdet patakban folyni a könnye,
És a könnycsepp az arcán a helyét meglelte.
Az idõ még rosszabb lett,
A sötét felhõkbõl szinte fekete esõ esett.

A lány a tócsába meglátta magát és szerelmét,
Nem bírta elvíselni a fiú hideg közeledtét.
A lány becsukta a szemét,
Hirtelen eszébe jutott minden emlék.

Az arcán végig gördült egy fájó könnycsepp,
Ránézett a fiúra és hirtelen futásnak eredt.
A fiú utána kiabált de ezt már nem halotta,
A fûlébe csak egy dolog csengett, a halál halk szava.

Futott futott és meg sem állt egy patakig,
Ott leûlt és gyorsan keresett valamit.
Valamit, ami éles és mély sebet ejt,
Egy ûveg szilánkot gyorsan meg is lelt.

Csak ûlt és erõsen szorította a szilánkott,
Felkészült rá hogy elhagyja ezt a világott.
Könnyes szemével nem látott színte semmit,
Fogta és pár mozdúlattal felvágta ereit.

A vére folyt bele a patakba,
Tudta, ez már visszafordíthatatlan.
A fiú érezte hogy baj van,
És arra is rá jött hogy, szerelme iránta halhatatlan.

Megbánta ezt az egészet,
Utána rohant, már félholt szerelmének.
Mivel ismerte a lány gondolatait,
Tudta hogy valahol magányosan szomorkodik.

Hamar megtalálta szerelmét,
A lány ölébe hajtotta fejét.
A fiú elmondta mekkorát tévedett,
Hiszen a szeretet iránta soha nem érhet véget.

Kivette a lány kezébe maradt szilánkott,
És Õ is felvágta az ereit,
Hogy szerelmével hagyja el a világot.

A lány már alig élt és a fiú is haldoklott,
Útoljára még adtak egymásnak egy szerelmes csókot.
A lány a fiú ölébe feküdt és halkan súgták egymásnak SZERETLEK,
Ezentúl a szerelmes szívek örökre együtt lehetnek."

Az utolsó angyal