A két születésre váró kisember nagyon szerette egymást a maga világában - szívük csordultig telt a szeretet fényével.
- Így fogjuk szeretni egymást ott is? - kérdezte az aggódó a földre mutatva.
- Ó, igen, bárcsak megnyugtathatnálak...
- Nem félek nagyon, hiszen velem leszel te is... és ez erőt ad mindenhez - vigasztalta magát az aggódó.
- Jól van - fordult feléjük az útra bocsátó -, tudjuk, ismerjük ezt az érzést, ami most a szíveteket nyomja... Hogyne félnétek a bizonytalantól, hiszen emberek vagytok... Az emberi lét titka a bizonytalanság: senki nem tudhatja, mi történik vele a következő pillanatban. Ám mint mindennek, a titkoknak és a bizonytalanságnak is van ellenszere a földön...
- Ellenszer? - kérdezte a két kisember egyszerre. - Az valami jó dolog?
- Ó, igen - szólt a tanító -, ám a földön az emberek mindennek kitalálták a pótszerét: a valódi boldogság helyett az anyagi biztonságot, az egymáshoz tartozás helyett az egymás mellett élést, a szeretet helyett az akaratot. - És... és? - kíváncsiskodott az aggódó.
- A pótszereknek is van ellenszere - válaszolt szelíden az útra bocsátó. - Pótszerekre csak azoknak van szükségük, akik csukott szemmel járnak a világban, és nem tudják, hogy az igazit semmivel nem pótolhatják, mivel az továbbra is hiányozni fog. A valódi értékeket nem lehet tárgyakkal és ámítással megváltani...
- Értjük, értjük... - döbbentek rá egyszerre. - A valódi értékeket kell megtalálnunk... Csak az a kérdés, hogyan...
- Nos, éppen ez a feladat, ám hogy könynyebben menjen, rá kell jönnötök, mit is szeretnek egymásban az emberek - válaszolta a tanító.
- Bárcsak tudnánk - mondták a kicsik egyszerre.
- Ugyan, tudjátok ti, hiszen a földi ember ugyanarra vágyik, mint mi valamennyien: kedvességre, derűre, békére és megértésre.
- Ennyi volna a földi szeretet csupán? - csodálkozott az aggódó.
- Bizony, és ez nem kevés... Sokkal több és nagyobb annál, mint amilyennek látszik, mert a földön mindenki mást akar minden pillanatban. Az ott élők csak a saját életükkel törődnek, megfeledkezve itteni fogadalmukról.
- Milyen képtelenségnek hangzik!
- Pedig így megy ez időtlen idők óta, és így fog történni egészen addig, amíg a földi emberek elfeledik feledékenységüket - mosolygott az útra bocsátó. - Van még valami más is: a feltétlenség. De erre csupán azok vágynak, akiket összekötöttünk egymással, ahogy veletek is tettük...
- Akkor a mienk a legszebb szeretet - örvendeztek a születésre várók.
- A legszebb szeretet az életet adó anyai szeretet, amely akkor is világít, ha minden összegabalyodik körülötte.
- Ugye, amire most tanítottál minket, nem fogjuk elfelejteni a születésünk után sem? - aggódtak a kicsik.
- Hát igen... minden születésre váró megkérdezi tőlünk ezt, remélve, hogy velük másként történik majd. Mi pedig mindig elmondjuk nekik: kérünk benneteket, vigyétek magatokkal az igazi szeretet hírét a földi világba, amely nem más, mint a helyesen élt élet. A legtökéletesebbnek tűnő élet is alig több a semminél szeretet nélkül.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Caterine versei 
