Reményik Sándor: Toll és ecset2009.05.07. 12:59
Szőcsné Szilágyi Piroskának
Mi más marad a művésznek, mint toll és ecset, hogy elmesélje a történelemről az igazságot? Még a lanthoz is hozzátartozna az eszközökhöz. A korokat ma semmiből jött nép képviseli, veszi fel magára régmúlt történelem ruháit, melyről a nép ugyanúgy nem tud, mint régen. A korokat megtanulók is művészeti karrriert állítanak fel tudásukból, azokkal együtt, akik minden elméletet kijártak, beavattottak.
Testvér, a mi háborúnk elveszett,
És a mi népünk test szerint halott.
Eltört a kopja, eltörött a kard, -
De Isten nekünk más fegyvert adott.
Kifele, Testvér, nincs számunkra út,
De befele még sok ösvény vezet.
A magyar lélek kincses labirint.
Művész-testvérem, fogd az ecsetet!
Keményen fogd meg, mintha dárdát fognál,
Én is úgy fogom tollam: kardomat.
Kapcsolja össze sajgó sebeinket
Egy néma, szörnyű életakarat!
Ha titkos mélységek fölé hajolsz,
Hogy vásznadon egy varázs-vonást tégy,
Ha kémleled az alkony aranyát:
Testvér, testvérem, őrjáratra mégy!
Ha hajlok titkos mélységek fölé,
Hogy egy igétől mámoros legyek:
Én úgy érzem, hogy szól a trombita,
Én úgy érzem, hogy rohamra megyek.
Szépséggel hogyha csordultig a lelkünk,
Ha végtelenbe kalandoz a vágyunk:
Testvér, mi új Uzsoknál őrködünk,
Mi új Doberdó szikla-fokán állunk.
Az egyenruha régi módja elmult,
Most önnön színeinkbe öltözünk,
És mégis, mégis hadsereg vagyunk,
És folyton fogyva mégis megnövünk!
És zúgva rontunk ezer gáton át,
Rabföldön, könyörtelen ég alatt,
E vértelen harc döntő ütközet,
S ki itt győz: mégis csak felül marad!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Caterine versei 
