Ezzel a nagyon szép verssel kívánok Önöknek nagyon szép csütörtöki napot! A hét felénél járunk, már csak egy munka-iskolai nap, s jöhet az otthoni munka, pihenés. 

  
Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
és sápadtan futott az utak viharában
vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
s kifulladt fiai és fáradt felesége
szóltak: "Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén."
De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,
"Nagyon közel vagyok" - mormogta s remegett.
Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
És harminc éjen át és harminc napon át
némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,
csak ment álomtalan. S elérte már a tengert -
asszírok földje lett utóbb e partvidék.
"Álljunk meg - mondta ott -, ez biztos menedék.
A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."
S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
meglátta a szemet a horizont felett,
s fekete borzadás rabjaként reszketett,
"Rejtsetek el!" - sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
néznek a bús fiak a vergődő apára.
S az Jábelt szólitá, akinek sarja kinn
a pusztán kóborol, a sátras beduin:
"Vonjátok körém a sátor sűrü vásznát!"
s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
a szőke Cilla szólt: "Látod-e még, apó?"
S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
"Még mindig ott a szem!" - Káin felelte jajjal.
S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
"Építek én neki gátat!" - kiálta nyomba.
S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
És Káin szólt: "A szem szünetlen idenéz!"
És Énoch szólt: "Torony kell ide, egy egész
ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"
Akkor Tubalkain, a kovács nekiállt
s rakott egy óriás, emberfeletti várost,
és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
fölverve, hajszolá Enos és Seth fiát,
s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
és este nyilaik a csillagokba vágtak.
Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,
a poklok városa se volt talán különb,
a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
a temérdek falak ugy álltak, mint a szikla.
"Az Istennek tilos!" - a nagy kapun ez áll,
s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
elrejték apjukat egy roppant kőtoronyban,
de az csak bús maradt. "Ó, mondd, eltűnt-e onnan -
rebegte Cilla most -, eltűnt-e már a szem?"
És Káin reszketeg felelte néki: "Nem."
És aztán szóla még: "A föld alatt kivánnék
lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
nem látnék semmit, és nem volnék látható."
Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: "Jó."
Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton -
és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.