Két öreg beszélget utolsó találkozásukról:
         -  Emlékszel, amikor kirándultunk kettesben az erdőben?
Lágyan átöleltél, s azt mondtad:
    - Most bevéssük ide szerelmünk örök-jelét. Be a fába, fa kérgébe, egy emberöltőig itt marad jelem: szeretlek.
Óh, mennyire nem érdekel, mi tilos nekem, hogy fába karcolni nem lehet, semmi más nem fontos, csak az, közös fánk örökké itt álljon, ahol utoljára sétáltunk kézenfogva. Szerelmem, kicsiny gyémántom, kincsem, mindenem!
       -    Régen volt ez drágám. Látod? A fa gyűrűi már arcunkon virítnak, mint ráncok dűnéi, körkörösen szemeink köré vonták magukat. Nagy gonosz pók az Idő, mély barázdákat ró az arcra. Hány éve is annak édesem? Hetven esztendeje  is van már, hogy ott jártunk az erdőben, akkor még azt hittük, utoljára. Elvitt tőlem a háború. Vártalak sok-sok éjjelen, nappalon, már azt mondták: ne várjalak, nem érdekel Téged, ki vár.
   -     Mégis hazajöttem, közben csak Rád gondoltam Kicsim, a Te arcod láttam minden ágyúlövéskor. Ne lőjetek! Ordítottam volna a vak világnak, mert az egyetlenemet bántjátok ezzel, mintha mindenben Te lettél volna egyedül, más nem létezett számomra.
   -    Feküdjünk le öreg, későre jár, emlékezzünk a fára, ami ott áll magányosan az erdőben. Talán már ágait is elhullajtotta, talán megkímélték, ha látták szerelmünk jelét.
        Lefeküdtek. Álmukban újra ott jártak az erdőben, ahol utoljára jártak kézenfogva a háború előtt, s vad csókokkal borították el egymás arcát, s testét. E szerelem gyümölcsei már ükunokákat ajándékoztak, akik kissé hasonlítanak az öregekreí: hűségesek szerelmükben.

szerda, 2007. szeptember 5.


          

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés