Bosco Szent Jánosba - vagy ahogy jobban ismerjük: Do Boscóba - gyakran próbáltak belekötni ácsorgó vagányok, s félő volt, hogy egyszer megtámadják, talán meg is ölik, amikor elhalad előttük, végtelen útjait járva a szegények szolgálatában. Ám végül is melléje szegődött egy hatalmas és félelmetes fekete kutya, s átkísérte a veszélyes részeken. Mihely Doon Bosco biztonságos környékre ért, a kutya eltűnt. Nos, lehetséges, hogy az őrangyalok nem mindig emberi alakot öltenek fel...

     Barbara Johnson elvégezte az ápolónőképzőt az adelaide-i (ausztráliai) Királyi Kórházban. Fél évig Melbourne-ben dolgozott, majd Sydneybe ment, hogy az ottani Szent Margit Kórházban a szülésznői képesítést is megszerezze.
Bátyja és felesége Dydney egyik elővárosában lakott, úgyhogy Barbara az első szabadnapján vonatra ült és meglátogatta őket. Kellemes napot töltöttek együtt, s a lány este kilenc körül indult vissza a kórházba.
   - Büszke voltam magamra - vallja be. - Bár később jól megismertem az egész földalatti-rendszert, ez volt az első utam a város alatt. Ennek ellenére elég jól kiigazodtam akkor is és a megfelelő állomáson kiszálltam. - Magabiztosan ment fel a jól megvilágosított utcára, s úgy döntött, rövidít, átvág egy parkon.
    Barbara nem volt félős és habozás nélkül elindult. - Nemegyszer kellett éjszaka ide-oda mennem különböző városokban és megtanultam, hogy az a legjobb, ha az ember fürgén szedi a lábát, de nem siet, nehogy aki látja, azt higgye, be van gyulladva. - Határozott léptekkel haladt az úton és beletelt egy kis időbe, amíg észrevette, hogy beljebb egy park igencsak sötét, s az Oxford Street - és a kórház - sokkal messzebb van, mint gondolta.
Más senki sem volt a parkban, legalábbis Barbara senkit sem látott. De az volt az érzése, hogy valaki figyeli. Időnkként egy fénypontot látott: mintha cigaretta parázslott volna a homályban. Szíve zakatolni kezdett. Veszélyben volna? Ha valaki megragadná és bevonszolná a bokrok közé, nemigen lenne módja védekezni. De ha futásnak ered, eltévedhet a sötétben, vagy eleshet és megütheti magát.
Tovább kellett mennie, más választása nem volt.
Mindenesetre meggyorsította lépteit, s mereven előrenézett, arra a távoli derengésre, az utcai lámpák fényére szegezte a szemét, amely a biztonságot jelentette...
Körülbelül félig jutott át a parkon, amikor mozgást észlelt jobb kéz felől. Óh, ne! Mintha nem volna épp elég ijesztő minden, egy nagy, fehhér farkaskutya termett mellette.
   - Ettől a fajtától mindenki nagyon tartott, mert rendőrkutyának használták őket - magyarázza Barbara. - Köztudott volt, milyen vadak. - Kétségbeesetten nézett körül, a kutya gazdáját kereste, de a park kihalt volt. Mit csinál, ha megtámadja? Barbara már látta magát vérző sebekkel a földön, kiszolgáltatva embernek, állatnak. A szíve még gyorsabban vert.

    A kutya azonban furcsamód mindennek látszott, csak támadó szándékúnak nem. Úgy ügetett a lány mellett, m intha hozzá tartozna. Barbara lassított, abban a reményben, hogy sikerül lemaradnia a bozontos szörnyetegtől, de a kutya is lassított. Aztán a lány megállt - Menj innen, te - próbálta óvatosan elkergetni. - Eredj már, nem hallod?
Ám a kutya is megállt, mintha gyökeret vert volna a lába és felnézett rá. Magatartása nem változott, nem volt izgatott, de nem is engedelmeskedett. Egyszerűen maradt, mint egy kötelességtudó őr, akit kirendeltek mellé.
Barbara nem látott más lehetőséget, minthogy továbbmenjen és ezt is tette, s az Oxford Streeet hívogató fényei közelébe érve kis híján futni kezdett. A kutya mellette állt, amikor végignézett az utcán, a forgalmat figyelte. Vajon a túloldalra is átmegy vele?
De épp amikor lelépett a járdáról, Barbara még egyszer jobbra nézett. A kutya altűnt.
A lány megkönnyebbülten sietett fel a kórházi hálóterembe, s a kis konyhában készített magának egy csésze teát. - Egész kimerültnek látszol - mondta az egyik ápolónő.
   - Szörnyű élményem volt - felelte Barbara. - A rövidebb utat választottam, a parkon át jöttem, és...
    - Bementél a parkba éjnek idején? - vágott a szavába egy másik kolléganője. - Ó, persze, te nemrég jöttél, nem tudhattad, mi a helyzet, iszonyú dolgok történnek abban a parkban!
     A két ápolónő, még mindig hüledezve, hogy Barbara bemerészkedett egy ilyen veszélyes és gyengén világított helyre sötétedés után, egész sor rémtörténetet mesélt el, s a lány döbbenten gondolt vissza a cigarettára, amely fel-felparázslott a sötétben. Ó, vele is mi minden történhetett volna! De Isten vigyázott rá...
   - És hirtelen átéreztem, mit jelent a szó: "őrangyal", és teljes bizonyossággal tudtam,hogy a kutya az én őrangyalom volt - mondja Barbara. - Egyszerűen nem volt más magyarázat a felbukkanására, a viselkedésére és a hirtelen eltűnésére.
     Elöntött a hála, amiért Isten ilyen figyelmet szentel szegény személyemnek és mindig késéz megvédeni bennünket, még saját bolondságunk következményeitől is.
Barbara végül is Új-Guineában vállalt munkát, ott ismerkedett meg leendő férjével, egy amerikaival.
     Később aztán Wisconsinba ment vele, a család is ott él. Barbara sose látta többé őrangyalát, de elnevezte Giuseppének, s úgy érzi, a szálak, amelyek hozzá fűzik, az eltelt évek alatt semmit sem lazultak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés