Befejezésül a történetek sorát lezárandó, alighanem keresve se találnék jobbat dr. S. Ralph Harlow alábbi írásánál, amely a Guideposts magazinban jelent meg először.

     Nem volt karácsony, még csak tél sem volt, amikor az az eset történt, amely után egészen új fényben láttam az angyalokkal kapcsolatos régi történeteket. Gyönyörű tavaszi reggel volt, s a feleségemmel Ballardwale (Massachusetts) közelében sétáltunk friss rügyekkel teli nyírfák és juharfák között.
Természetesen tudom, hogy mint minden személyes élményről szóló beszámoló, ez is csak annyira hihető, amennyire a szereplője józan és őszinte emberként ismeretes. Mármost mit mondhatok magamról? Azt, hogy a tudománynak élek, s utálom a találgatást, de nagyra tartom a szakavatott, kitartó kutatást? HOgy a Harwardon baccalaureusi, a Columbián mageszteri fokozatot, a Hardforti Teológiai Szemináriumban pedig doktori címet szereztem? Hogy sose voltam hajlamos a hallucinálásra? HOgy ügyvédek nemegyszer kértek fel tanúskodásra, meg is jelentem különböző bíróságok előtt, s a bírák és az esküdtszékek mindig megbízható, szavahihető tanúnak tartottak? Mindez igaz, mégis kétlem, hogy az ilyenfajta bizonyítványok és hivatkozások bárkit is befolyásolni tudnának abban a tekintetben, hogy mit higgyen el és mit ne.

     Végelemzésben kinek-kinek a saját élettapasztalatán, a saját világszemléletén kell átszűrnie azt, amit másról hall. Egyszerűen elmesélem hát, mi történt.

     A kis ösvény, amin Marionnal haladtunk azon a májusi reggelen, puhán simult a lábunk alá, ss mi kéz a kézben, tele életörömmel bandukoltunk egy kedves patakocska mellett. Igen május volt, a vizsgákra való felkészülés ideje a Smith College-ban, ahol tanítottam, s így el tudtunk szabadulni néhány napra, hogy meglátogassuk Marion szüleit.
Gyakran sétáltunk a környéken, s főképp a tavaszt szerettük a kemény New England-i tél után, mert a rétek és erdők ilyenkor sugárzóak és nyugodtak, de mindenütt látszik, hogy új élet tőr elő a földből. Ezt a reggelt különösen kellemesnek és békésnek érezzük; csak néha-néha szólaltunk meg, mondataink közé hosszú, elégedett szünetek ékelődtek.

     Aztán valahonnan hátulról hangok hallatszottak - távoli beszélgetés - és odafordultam Marionhoz: - Úgy látszik, ma mások is vannak az erdőben.
Marion bólintott és megfordult, hogy megnézze, kik azok. Senkit sem láttunk, de a hangok közeledtek - gyorsabban, mint ahogy mi mentünk - és tudtuk, hogy nemsokára utolérnek bennünket. Aztán észrevettük, hogy a beszélgetők nemcsak mögöttünk vannak, hanem fölöttünk is és felnéztünk.
HOgy tudnám elmondani, mit éreztünk? Lehet-e szavakba foglalni azt az elragadtatást, amely úrrá lett rajtunk? Lehet-e tárgyilagos pontossággal és mégis hihetően leírni ezt a tüneményt?
Mert körülbelül három méterre felettünk és kissé balra tőlünk egy csapat gyönyörű, lelki szépségtől ragyogó teremtés lebegett. Megtorpantunk és ámulva néztük őket, amint elhaladtak.
Hatan voltak, szép fiatal nők hosszú fehér ruhákban, komoly beszélgetésbe merülve. Ha netán tudták is, hogy ott vagyunk, ennek nem adták semmi jelét. Egészen tisztán láttuk az arcukat és egyikük, aki valamelyest idősebb volt a többinél, különösen szépnek tűnt. Sötét haja "lófarokban" - ma így mondanánk - volt hátrafésülve és bár nem állíthatom, hogy meg is volt kötve hátul a fején, úgy látszott, hogy megvan. Nagyon határozottan magyarázott valamit egy ifjabb szellemnek, aki a hátát fordította felénk és felnézett a hozzá beszélőre.
A szavaikat egyikünk sem értette, se Merion, se én, bár a hangjukat tisztán hallottuk. Olyan volt ez, mint amikor többen beszélgetnek egy ház előtt, amelynek minden ablaka és ajtaja csukva van.
Elszálltak felettünk, s kecses mozgásuk egész természetesnek tűnt - olyan kedvesnek és békésnek, mint maga a reggel. Ahogy távolodtak, beszélgetésük egyre halkult, majd végképp elhalt, s mi csak álltunk, földbe gyökerezett lábbal, még mindig fogva egymás kezét, lelki szemeink előtt még mindig az iménti képpel. Ha azt mondanám, hogy meg voltunk döbbenve, nagyon keveset mondanék. Aztán összenéztünk: mindegyikünk szerette volna tudni, hogy a másik látta-e, amit ő látott.
     Az ösvény mellett volt egy kidőlt nyírfa. Leültünk rá és ezt mondtam: - Marion, mit láttál? Mondd el nekem pontosan, egész aprólékosan. És mondd el azt is, amit hallottál.
Tudta, mi a szándékom: ellenőrizni akarom a szememet és a fülemet, hogy megállapíthassam, nem hallucináció, vagy képzelődés áldozata lettem-e. És a válasza minden tekintetben megfelelt annak, amit a saját érzékeim hoztak a tudomásomra.

     Ezt a történetet ugyanolyan hitelt érdemlően s az igazsághoz és a tényszerűséghez a legteljesebb mértékben ragaszkodva mondtam el, mintha bíróság előtt tanúskodnék. De még most is, miközben papírra vetem, tisztában vagyok vele, milyen hihetetlenül hangzik.
Legfeljebb azzal érvelhetek talán, hogy igen nagy hatással volt az életünkre... Amióta ugyanis megbizonyosodtunk róla Marionnal, hogy a mennyei seregek itt a földön is körülvesznek bennünket, életünket csodálatos reménység töltötte be. E reménységnek az okát Philips Brooks, a nagy episzkopális püspök sokkal szebben fejezte ki, mint én tudnám:
"Ez az, amibe az embernek bele kell kapaszkodnia: a láthatatlan világok rokonszenve és testvéri együttérzése. Nem kétséges, hogy nekünk az a legelőnyösebb, ha e világok egyelőre láthatatlanok maradnak. Ez tudniillik fejleszti azt a magasabbrendű észlelést, amit "hit"-nek nevezünk. De ki állíthatja, hogy nem jön el majd az az idő, amikor a láthatatlan világok már azok számára sem lesznek láthatatlanok, akik itt, e sártekén élnek?
     Ballardvale-i élményem, keresztény hitemmel és meggyőződésemmel párosulva, nemcsak bizakodóvá tesz a jövőt illetően, hanem ezt az érzést a kaland izgalmával is gazdagítja.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés