Az angyalok úgy tetszik, azzal is segítségünkre lehetnek, hogy útbaigazítanak bennünket. Erre jó példa a tizenkilenc éves Charlotte, aki pár évvel ezelőtt a Pacific Union College-ban tanult, egy Angwin nevű városkában, amely száz-egynéhány kilométerre van San Franciskótól északra. Scharlotte-nak "mellékfoglalkozása" is volt: házvezetőnőként dolgozott egy másik kisvárosban, az egyetemtől nem messze. Munkahelyére busszal járt és hálás volt az égnek ezért a keresetért, mert így könnyebben tudta fizetni a tandíját és fedezni egyéb költségeit.

     Egyik este, amikor vissza akart menni Angwinbe, fáradt lévén nem figyelt eléggé, s nem a megfelelő buszra szállt fel. És mire észrevette, mi történt, már késő volt, nem tudott leszállni. Végül is San Franciscóban, egy forgalmas buszpályaudvaron kötött ki.
Igencsak kellemetlenül érezte magát. Nem ott volt, ahol kellett volna, s ami még kínosabbá tette a helyzetet, késő este idegenek vették körül. Több tengerész, akik nemrég szálltak partra hosszú hajóutak után, pimaszul méregették. Egy részeg megpróbált beszédbe elegyedni vele. Charlotte gyorsan ott hagyta.
De merre menjen? Hol találja meg azt a buszt, amelyik Angwinbe, ebbe az alig ismert kis fészekbe indul ebben a hatalmas épületben, az átjárók és folyosók útvesztőjében?
Charlotte, aki nem volt hozzászokva a nagyvárosi élethez, körülnézett, nem segíthetne-e neki valaki, de rajta kívül egyetlen nő se volt az egész peronon, ahol a buszok rakodtak. Rendőrt sem látott. Az információs fülkén tábla hirdette: Éjjel zárva. Csak férfiak jöttek-mentek körülötte, s a félhomályban emberi roncsok imbolyogtak és vánszorogtak.
      Ekkor eszébe jutott valami. A college-ban a női hallgatók dékánja gondoskodott róla, hogy mindenki megtanulja a 34. zsoltárt: "Az Úr angyala tábort jár az őt félők körül és kiszabadítja őket."
   - Nem tudhatják - mondta a dékán -, mikor lesz szükségük rá.
Charlotte gyorsan keresett egy női mosdót, bement, bezárta az ajtót és térdre esett. Édes Istenem - suttogta maga elé -, eltévedtem és félek. Kérlek, segíts hozzá, hogy hazataláljak. Tégy Szent Igéd szerint: szabadíts ki engem. Amen.

     Charlotte kinyitotta az ajtót és megint kilépett a buszpályaudvar központjába. Épp egy fiatalember ment el előtte. A lánynak rögtön feltűnt, hogy egy nagy fekete könyv van a kezében, alighanem Biblia.
Egy Biblia! villant át Charlotte agyán. Ez a fiú talán szintén a Pacific Union diákja és most visszamegy Angwinbe! Mindenesetre úgy döntött, hogy a nyomába szegődik. Az olyan férfiban, aki Bibliával közlekedik, nyilván meg lehet bízni.
A fiatalember hosszú, hosszú folyosókon vezette végig, aztán egy aluljárón át a buszpályaudvar egy másik részébe, majd egy lépcsőn felsietve egy távoli peronra. Charlotte arra gondolt, magamagától sose talált volna ide. Pedig végül is - végül is ott állt előtte egy busz, s az elején nagy betűkkel a név: Angwin! És épp infulófélben volt. Az utolsó az éjszaka folyamán San Franciscóból az ő városába. Micsoda szerencse!

     Charlotte továbbra is szorosan a fiatalember nyomában, felszállt a buszra. Már csak egy hely volt szabad, s a fiatalember hátat fordított neki, mintha a vezetővel volna valami megbeszélnivalója és elengedte maga mögött. Charlotte leroskadt az üres helyre, még mindig az ismeretlenre szegezve a szemét, megkönnyebbülten és hálásan, de egy kicsit döbbenten is - a vezető tudniillik a jelek szerint egyáltalán nem látta azt, aki őt idekalauzolta! A következő pillanatban a fiatalember elfordult és leszállt a buszról, senki sem törődött vele. Csak Charlotte figyelte az ablakon át, de miután néhány métert távolodott, noha semmi sem takarta el, egyszerűen eltűnt. Mint ahogy a fény hirtelen kialszik, gondolta Charlotte.

     Amikor a buszvezető becsukta az ajtót, s a hatalmas jármű elindult útjára, Charlotte szívből jövő hálaimát küldött az ég felé. Isten igéje nem puszta szó, ezt most megtapasztalta. Az Úr egyik angyala kiszabadította a labirintusból.

     Suzanne élményében is fontos szerepet játszottak a buszutak és az egyetemisták. Jellegzetes, minnesotai tél volt, sok hóval és kemény fagyokkal. Suzanne-nak szakorvoshoz kellett vinnie hétéves kislányát, Jennifert (nem ez az igazi nevük), s ez az orvos Minneapolis belvárosában rendelt. Suzanne sose érezte magát biztonságban, ha csúszós utakon vezetett, s mivel már több kiadós havazás volt, elhatározta, hogy - életében először - igénybe veszi a Metro nevű buszhálózatot. - Nyugtalan voltam és azon fohászkodtam, hogy el tudjak igazodni valahogy - meséli. - A kislányom pedig nyűgös volt, sehogy sem akaródzott neki újabb orvoshoz menni. És hideg is volt - nem kívántam mást, mint hogy különösebb zökkenő nélkül túljussunk ezen a napon.
Amikor Suzanne és Jennifer a buszmegállóhoz ért, már várt ott egy utas: egy vidám arcú tizennyolc év körüli lány.
Suzanne rámosolygott és megkérdezte: Véletlenül nem a belvárosba megy?
   - De igen, a Mennesotai Egyetemen van órám - felelte a lány. Suzanne úgy tudta, hogy az egyetem egészen másfelé van, de hát, mi tagadás,a tájékozódási érzéke sose volt valami híres. - Délről járok be, egy közeli kisvárosból - magyarázta a lány. - Ma az egyik barátnőm hozott el kocsival a buszhoz.
Suzanne-nak jólesett a lány kedvessége, s miközben beszélgettek, megállapította, hogy elég rosszul van öltözve. - Az a nehéz télikabát, ami rajta volt, rég kiment már a divatból és emlékszem, arra gondoltam, remélhetőleg elég jól fog majd keresni ahhoz, hogy jobb ruhákat vegyen magának, ha akar - jegyzi meg Suzanne. - Elmondtam neki, hogy hova igyekszünk és hogy problémáim vannak a közlekedéssel.
A lány készségesen elmagyarázta a busszal kapcsolatos tudnivalókat - az embernél legyen megfelelő aprópénz: ha le akar szállni, egy háztömbbel a megáló előtt húzza meg a zsinórt... majd hozzátette: Különben mivel én is arrafelé megyek, akár együtt is maradhatunk és akkor talán könnyebb lesz megtalálni azt az épületet, nem igaz?
   - Ó, ezt igazán nem fogadhatom el - tiltakozott Suzanne. - Nem lenne ez túl nagy kerülő magának? Az egyetem biztos nem ott van...
   - Ez nem probléma - nyugtatta meg a lány.

     Megjött a busz, mindhárman felszálltak, s a belváros felé haladva kellemes csevegéssel töltötték az időt. Suzanne felengedett, már nem volt olyan bűntudata, amiért elfogadta útitársnője segítségét. Ő is megtett volna ennyit egy eltévedt idegenért, ez nem vitás, gondolta, úgyhogy nem olyan nagy dolog az egész. De azért tényleg szerencse, hogy összeakadt ezzel a bájos teremtéssel!
A megfelelő megállónál leszálltak a buszról és elindultak a körülbelül két háztömbnyira lévő Nicollet Mall felé. Suzanne tudta az Egészségügyi Központ címét, de nehéz volt megtalálni a házszámokat a falakon. Anélkül, hogy észrevették volna, túlhaladtak a céljukon, félig átmentek egy utcán és már a járdaszigeten voltak, amikor Suzanne rájött, hogy a túloldalon álló épületek túl kicsik, egyik sem lehet az, amit keresnek.
Suzanne visszanézett. - Nézze csak! - mondta. - Túlmentünk rajta. Az ott a központ - látja a nevét, az oldalába vésve?
A lány elnevette magát. - Persze, hogy az!

     Suzanne és Jennifer el is indult visszafelé, a lány pedig továbbment. Egy vagy két másodpercbe telt csak, amíg Suzanne ráeszmélt, hogy most már elválnak útitársnőjüktől és megfordult, hogy köszönetet mondjon neki.
A forgalom gyér volt és a járókelő is kevés ezen a hideg napon, vidá útitársnőjük mégis nyomtalanul eltűnt. - Amikor utoljára láttam, felemelt karral állt - mondja Suzanne -, mintha búcsúzna, mintha még mielőtt megfordultam volna Jenniferrel és felfedeztem volna a központot, ő már tudta volna, hogy célhoz érünk.

     Később Suzanne megállapította, hogy a Minnesotai Egyetem még a közelében sincs Minneapolis belvárosának. Órára menő diák tehát semmiképp sem választaná azt az utat, amit ők választottak.
Ennek a "diák"-nak azonban, mint Suzanne rájött, kezdettől fogva más volt az úti célja

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés