1974. áprilisának egyik hétköznapja volt, délután két óra, a helyszín a Kentucky állambeli Louisville. Lyonne Coates és a férje, Glynn váratlan pihenőzöz jutott, ezt élvezték tornácuk lépcsőjén üldögélve. Nagyobb fiaiknak nemsokára haza kellett jönniük az iskolából. Legkisebb gyerekük, Collyn azonban ilyenkor mindig ötig maradt a Déli Bapfista Teológiai Szeminárium óvodájában.
A házaspár egy ideig nyugodtan beszélgetett. Derült, kora tavaszi nap volt, de az eget vékony kis felhőcsíkok fodrozták.
Gynn összevonta szemöldökét: - Nézd csak az eget, Lynne! Amikor legutóbb ilyennek láttam, nyakunkba zúdult egy tornádó: tizenkét éves voltam akkor.

     Lousville a Középnyugat "tornádóútvonala" mentén terült el, s a meteorológiai szolgálat rendszeresen adott ki tornádókkal kapcsolatos figyelmeztetéseket és jelentéseket, főképp tavasszal. - Azt hiszem, ami a tornádókat illeti, mindnyájan eltompultunk egy kicsit - ismeri el most Lynne. - Én egész biztos nem számítottam rá, hogy valaha is látni fogok egyet.
De látott. Az ég sötétebb lett, a szél megélénkült és Lynné félni kezdett. A két idősebbbik Coates fiú hazajött, s miután a tornádószirénák felsüvítettek, Lyenne megtette a szükséges előkészületeket, hogy lemenjenek az alagsorba. Glynn viszont előkajtatta a fényképezőgépét. - Ha elég magasra mászom - mondta Lyennek, miközben felkapaszkodott az előkertjükben álló fára -, csinálhatok egypár fantasztikus felvételt.
   - Elment az eszed? - kiáltotta Lynne, igyekezve túlharsogni a gyorsan erősődő szelet. - Épp most mondta be a rádió, hogy Brandenburgot tövig leborotválta. Gyere le te is az alagsorba! Most nem ússzuk meg!
A család összebújt a föld alatt, hallgatta a dübörgést, amely olyan volt, mintha vonat száguldana a ház fölött, aztán a zuhogó esőt. Mindenkinek Collyn járt a fejében. Vajon biztonságban van? Miért is nem mentek el ma előbb érte? De ki gondolta volna, hogy ezúttal valódi a veszély?

     A vihar néhány perc alatt elvonult és a család feljött az alagsorból. A környék viszonylag épen maradt, csak itt-ott hevertek törmelék-darabok és leszaggatott elektromos vezetékek. - Átmegyek a szemináriumba, hazahozom Collynt - közölte Glynn és máris indult. Mindnyájan jobban fogják érezni magukat, gondolta, ha a család legifjabb tagja is velük van.
Lynne magához hívta a két nagyobbik fiút és hálát adtak Istennek, hogy baj nélkül túljutottak a viharon. Aztán Lynne talált egy kisrádiót és bekapcsolta.
Hallgatták a jelentéseket: hol milyen károk keletkeztek. És egyszer csak hallottá, hogy a tornádó közvetlenül a szeminárium fölött haladt el. Az egyik épületnek a tetejét is letépte.
   - Ó, édes Istenem, Collyn! - jajdult fel Lynne és szinte repült a telefonhoz. Tárcsázta Collyn óvodájának a számát, de csak recsegést és kattogást hallott, ami azt szokta jelezni, hogy a vonal hibás. Ha tényleg arra tartott a tornádó, nyilván nem kis pusztítást végzett - gondolta. Lehet, hogy telefonvonalakat is megrongált. De neki tudnia kellett, jól van-e a kisfia! És hol marad Glynn? Baljós érzések lepték meg a szívét. A szeminárium kocsival mindössze tizenöt percnyire volt. Glynn-nek már vissza kellett volna érnie.

     Lynne nem tudhatta, hogy Glynn egyenesen a rombolás kellős közepébe jutott. A máskor tizenöt perces út végül is kétórásra nyúlt, annyit kellett kerülgetni a tövestül kicsavart fákat, a mentőautókat, a földön heverő vezetékekeket, a fenekestül felforgatott házakat és - talán ez volt a legszörnyűbb - az utcákon kábán bolyongó embereket. A vihar lényegében tönkretette a kétezer holdas, öreg fákkal teli parkot, így Collyn épületétől sok háztömbre kellett leállítani a kocsit. Ezen a feldúlt, letarolt részen áthajtani ugyanis képtelenség lett volna.

    Otthon Lynne újra és újra tárcsázta a szeminárium óvodájának a számát, de a vonal túlsó végén sehogy sem akart csengeni a készülék. Csak kattogások hallatszottak, aztán a telefon teljesen elnémult. Lynne egyre idegesebb lett, a gyerekek pedig sírni kezdtek. Istenem, nem bírom tovább - fohászkodott magában Lynne.    - Már csak Te segíthetsz rajtunk. Kérlek, oltalmazd Collynt és a többi gyereket, ne engedd, hogy bajuk essen!

     Aztán ismét megpróbálkozott a telefonnal. És néhány kattogás után hirtelen hallotta, hogy kicseng! Egy nő vette fel, nyugodt és kellemes volt a hangja. - Ne aggódjon - felelte Lynne kétségbeesett kérdéseire. - A gyerekek jól vannak. A vihar előtt valamennyit átvitték egy másik épületbe. És az óvónők velük maradnak, míg a szüleik értük nem jönnek.
Lynne letette a kagylót és a fiúkkal együtt örömujjongásban tört ki. Collynnak nem történt baja! Most már csak várni kell!

     Több, mint két óra múlva Glynn és Collyn végre megérkezett. Glynn elmondta Lynnenek, hogy Collyn épületének az ajtaján talált egy kiírást, amiből a szülők megtudhatták, hova kell menniük a gyerekeikért. Átment tehát a megjelölt épületbe és megtalálta Collynt, teljes épségben. A gyerek egyáltalán nem emlékezett a tornádóra, csak annyit vett észre belőle, hogy az egyik épület tetején meggörbült a szélkakas.
Amikor az óvoda ismét működni kezdett, az első napon Lynne elkísérte Collynt. Meg akarta kérdezni annak a nőnek a nevét, aki megnyugtatta, mikor telefonált. - Szeretném megköszönni neki a kedvességét - mondta Collyn óvónőjének.
Az megrökönyödve meredt rá. - De hiszen nem beszélhetett senkivel - mondta.
- Pedig beszéltem - erősködött Lynne -. Megkérdezheti a két nagyobbik fiamat. Egészen odavoltam, amíg meg nem tudtam az illetőtől, hogy Collyn jól van.
- Mrs. Coates, ez lehetetlen - kötötte meg magát az óvónő is. - Mielőtt a tornádó ideért, átvittük a gyerekeket máshová, kitettünk az ajtóra egy cédulát és lezártuk az épületet. Senki se volt itt.
- És ne felejtse el: a telefonvonalainkat tönkretette a vihar. Egyetlen hívás se futhatott be - és válaszolni se lehetett rá.

     Az angyalokról azt is mondták, hogy "segítőtársaink a viharokban". A Coates család sajátságos módon tudta meg, mit jelent ez a kedves jellemzés.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés