Joggal tételezzük el, mert ez a logikus, hogy azok, akiket az ég "megérint", akikkel kapcsolatba lép, valamicskével alacsonyabb szinten állnak, mint maguk az angyalok. "Én nem vagyok éppen szent - vonják le
ebből sokan a következtetést. - Túlvilági lények nekem nem jelennének meg."

     De ne akarjunk ebben áldott segítőink helyett dönteni. Végtére is, ha
az a feladatuk az emberiséggel kapcsolatban, hogy egyre közelebb vigyenek bennünket Istenhez, miért ne vonatkozna ez mindenkire?

     Bob Lassnau-t otthon vallásos szellemben nevelték, de tizenhat éves korában letett róla, hogy Isten kegyét keresse. - Mint annyi ifjú
ember, azt képzeltem,, úgyis mindig megbántom Istent valamilyen bűnnel
- mondja Bob. - Úgy döntöttem hát, hogy többé nem törődöm a vallással.

     Bob harcolt Vietnámban, s miután visszatért Michiganbe, telefonszerelő
lett és három gyereke született. - Azokban az években azon kezdtem elmélkedni, hányszor jártam közel a halálhoz Vietnámban. Úgy éreztem, Isten megoltalmazott, s arra gondoltam, talán illene újra átgondolnom,
hogy is állok Vele mondja Bob. - Még a hülye is megérhette, hogy Isten nem keresett semmiféle ürügyet, hogy a gyehennára küldjön, épp ellenkezőleg, mindent megtett, hogy életben maradjak és legyen időm
észre térni.

     Bob még nem jutott hozzá, hogy meg is valósítsa jó szándékát, amikor egyik nap bement a wyandotte-i (Michigan) Biddle Streeten levő Nagymenőbe. A vendéglőben szép számmal voltak, de zsúfoltság nem volt
és Bob mindent jól látott a környezetében. A pulthoz ült és ebédet rendelt. Egyetlen ismerőst sem fedezett fel az asztaloknál és tőle
jobbra-balra is idegenek kuporogtak a magas forgószékeken.

     Bob nem vette észre, hogy bárki is közeledett volna felé. Ám egyszer
csak a válára ütött valaki. Bob megperdült a székével: egy tudós küllemű, öltönyt viselő férfi állt előtte.
A jövevény rászegezte a szemét - Szeretném, ha templomba járna -
mondta. Noha nem kiabált, a közvetlen közelükben kétségkívül mindenki
hallhatta a hangját.

     Bobot mintha főbe kólintották volna. - Miért éppen én? Igaz, akkoriban
tényleg nem mentem soha templomba (és szívtam a marihuanát rendületlenül és más tekintetben is megéreztem a pénzem), csakhogy ez egyáltalán nem látszott rajtam - meséli Bob. - Megállapítottam
magamban, hogy ez valamiféle ütődött, aki abban ügyködik, hogy minél
többen látogassák a templomát. De én nem laktam Wyandotte-ben és ezt
közöltem is vele.
   - Azt nem mondtam, hogy melyik templomba - felelte az idegen - Azt mondtam, szeretném, ha templomba járna.
     Bob elfordult a székével néhány másodpercre, hogy egy kicsit
gondolkozzék ezen a különös megjegyzéséen, aztán visszafordult. - Meg
akartam kérdezni tőle, honnan tudja, hogy nem járok templomba.

De az idegen már nem állt ott Bob mögött. Sőt, sehol sem látta.
Mindössze néhány másodperc telt el, ennyi idő alatt nem juthatott el az
ajtóig, állítja Bob - hacsak nem kezdett el futni, amivel viszont magára vonta volna a vendégek figyelmét. De kétségkívül eltűnt.

     Egyébként azonban semmi sem változott. Az emberek ugyanúgy ettek és beszélgettek, mint eddig. A jelek szerint a Bobtól jobbra és balra ülők se vették észre és nem is hallottak semmi különöset. Az egész vendéglőben Bob lett volna az egyetlen, aki látta ezt a férfit és hallotta, amit mondott?
Este Bob megbeszélte az ügyet a feleségével, Sandyval. - Abban maradtunk, hogy ha Isten annyira fontosnak tartja a templomba
járásunkat, hogy ilyen akciót indított az érdekében, foglalkoznunk kell vele. - Aggódtak ugyan, hogy iskolába még nem járó lármás csemetéik zavarni fogják a többi híveket, de azért járni kezdtek egy Isten
Gyülekezete-templomba. Bob eltökélte, hogy felhagy a marihuánával, lelkileg sokat gazdagodott és barátságot kötött más házaspárokkal.
És a kicsik miatt se kellett nyugtalankodnia Sandyvel. - A gyerekek remekül viselkedtek - meséli Bob. - Engedelmesen ültek a helyükön
hétről hétre. Akár az angyalok.

     Isten azonban még nem végzett Bobbal. Évekkel később egyszer az egyik barátja 1971-es Dodge Dartját javította a kocsibehajtónál. A behajtó enyhén lejtős volt, a kocsi orral felfelé állt rajta. Bob alatta
feküdt, a benzintartály táján, lába a kocsi első része irányában.
Barátja elment, hogy megvegyen egy kicserélendő alkatrészt.
   - Megfeledkeztem róla, hogy ha az ember eltávolítja a meghajtó
tengelyt, a négy kerék gyakorlatilag szabadonfutóvá válik - magyarázta
Bob. - Így a kocsi, annak ellenére, hogy "parkolás"-ba volt téve, szépen gurulni kezdett.
Bob igyekezett gyorsan kikecmeregni alóla. Majdnem sikerült is neki, de az egyik első kerék elkapta a bal lábfejét és a sípcsont felé hajlítva leszorította. Bob elfacsarodó szívvel mérte fel, hogy a behajtó ahhoz
eléggé lejt ugyan, hogy mozgásba hozza a kocsit, de ahhoz nem eléggé,
hogy a kerék átjusson a lábán. Kalodába került.
A fájdalom újra és újra végighullámzott rajta. Úgy érezte, a lábfeje darabokra tört. Kiáltozására rögtön előkerült Sandy és az egyik szomszédasszony is odarohant.
   - Felemeljük a kereket, Bob, akkor kikerülsz alóla - bíztatta Sandy.
De hiába erőlködtek, a helyzet csak rosszabb lett. A lejtő miatt:
valahányszor megpróbálták odébb mozdítani a kereket, az feljebb nyomult
és még nagyobb súllyal nehezedett Bob lábára. Ha teljesen át tudták
volna fordítani a kereket, Bob kiszabadult volna, ez azonban nem sikerült.

     Újabb és újabb szomszédok jöttek át, összesen legalább hét. Néhányan
szintén megpróbálkoztak az emeléssel - ugyanúgy és ugyanolyan
eredménytelenül. - Mindenkinek hátulról kellett volna tolnia a kereket
- állapítja meg Bob most utólag -, de az agykerekeink se forogtak
megfelelően. - Már úgy tűnt, örökre a kocsi foglya marad. De a fájdalom
és a félelem ködén át egyszer csak felkiáltott: "istenem, segíts!"

     A következő pillanatban látta, hogy egy jól megtermett férfi szalad feléje. A kocsi orrához érve a jövevény megragadta a lökhárítót és az
egész karosszériát felemelte Bob lábáról. Bob megkönnyebbülten felnyögött és odébb hemperedett.
Mindenki köréje gyűlt.
   - Minden rendben? - kérdezte valaki. Vagy vigyünkel röntgenre?
   - Ne vigyetek - Bob próbaképpen megmozgatta lábujjait és behajlította a
lábfejét. Úgy látszott, nem sérült meg a lába. Semmi baj- mondta a megkönnyebbült szomszédoknak, miközben lassan talpra állt.
Bob aztán körülnézett, azt a magas, tagbaszakadt férfit kereste, aki olyan könnyedén felemelte a kocsit. - Kezdtem rájönni, milyen erősnek kellett lennie - mondja. - Hiszen az autórugók épp elég rugalmasak: ha húsz-huszonöt centire felemelünk egy kocsit, a kerekek azért még a
földön maradnak. Azt a Dodge-ot jóval magasabbra kellett emelni, hogy a
kereke végett "elengedje" a lábamat. És senki sem emelte ott, ahol ő.
Bob mégse tudta megköszönni neki, amit tett, mert nem volt sehol. És senki sem emlékezett, hogy látta volna, amikor Bob segítségére sietett.
   - Az a magas fickó, tudod, aki rohanvást jött át a gyepen - mondta mindenkinek, de csak bámultak rá és rázták a fejüket.
   - Csak mi voltunk itt, senki más - állították a szomszédok - és egy idegent biztos észrevettünk volna. - Sandy sem emlékezett rá, hogy bárki ismeretlent látott volna.
Szervízkocsik nem álltak, szállítók vagy nem ott lakók nem jártak Bob utcájában azon a délutánon. Senki sem látott kocsit megállni. És ami nagyobb súllyal esik a latba, senki sem látott, vagy hallott kocsit
elindulni. Egyszerűen nem volt rá magyarázat, hogyan került le a Dodge
olyana hirtelen Bob lábáról. Mármint logikus magyarázat.
   - Kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne,hogy angyal volt az illető, mert egy szempillantás alatt ott termett, mert roppant erős volt és mert nyomtalanul eltűnt - mondja Bob. Sőt, bár az izmos idegen
egyáltalán nem hasonlított a vendéglőbeli könyvmolyszerű férfiúra, Bob
feltételezi, hogy mind a kettőt az égből küldték.

     De miért nem biztos Bob száz százalékig a dologban? - Talán azért, mert
így van helye a hitnek - magyarázza. - Választhatok. Vagy a jó szerencsének tulajdonítom, ami történt, vagy Isten kezét látom benne.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés