A Labor Day előtti hétvége volt és Sandy Smithnek (aki most Waters) hamarosan el kellett utaznia, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait.
     Anyja tavasszal meghalt, s ez a seb még nem hegedt be, amellett a nagy változás is nyugtalanította, a középiskola után a college.
Barátnőjével, Bobbie-val elhatározták tehát, hogy elmennek kempingezni a délóhiói Hocking Hills Nemzeti Parkba, az "utolsó kiruccanás"-képpen, mielőtt elbúcsúznának a nyártól.

     A két lány a 23-as államközi úton robogott, amikor Sandy, akinek időnként szívpanaszai vannak, érezni kezdte az angina pectorisra
jellemző, szorító fájdalmat. - Az útszéli kavicsos részen megcsúsztam idézi fel a történteket. - És amikor megpróbáltam visszaterelni a kocsit, túl nagyot fordítottam a kormányon. A kocsi felborult és többször is átfordulva legurult egy kis dombról. - Sandy biztosra vette, hogy nem marad életben. - Magam előtt láttam az egész jelenetet
lassítva, mint mások is, akik túléltek ilyesmit - mondja. - De elájultam, mielőtt a kocsi megállt volna.

     Sandynak csodálatosképpen csak az orra tört be, de minden csupa vér lett. Bobbie, aki nem vesztette el eszméletét, valamiképp kifeszítette a feléje eső ajtót, nagy keservesen felkapaszkodott az autópályára és
vadul integetve megállított egy teherkocsit.

     Sandy a delaware-i kórházban tért magához, egy elkülönített fülkében
feküdt egy ágyon Milyen súlyos lehet a sérülése: És Bobbie - ő megúszta? Végignézett magán, s borzadva látta, mennyi alvadt vér tapadt a ruhájára és karjára. Félt és úgy érezte, nagyon egyedül van - sírni
kezdett.

   - Egyetlen dologra vágytam: arra, hogy anyám ott legyen velem - mondja
Sandy. - Kiabáltam is, hogy jöjjön és öleljen át. De hát halott volt és senki se jött.

     Sandy megint elvesztette az eszméletét, s amikor másodszor is magához
tért, valaki ült mellette és simogatta a kezét, ami végtelenül megnyugtató volt. - Nem vagyok biztos benne, hogy nő volt az illető és
nem fordítottam arrafelé a fejem, mert iszonyúan fájt, de annyit azért láttam, hogy a haja hosszú és majdnem fehér, a bőre pedig halvány - mondja Sandy. - A ruhája szintén fehér volt, de azt nem tudtam megállapítani, nadrág van-e rajta, vagy szoknya.

     Egy oltalmazó kéz érintését érezte az övén, Sandy lassacskán lecsillapodott. A fehér alakból sajátos hang is áradt, olyasféle, mint a ventillátor surrogása, de mélyebb - inkább, mint ezer és ezer madárszárny suhogása. Sandy tökéletes békét és határtalan szeretetet érzett. Úgy tetszett, a szeretet abból a suhogásból származik, amivel a fehér alak megtöltötte a helyiséget.

   - Ez a suhogás valahogy énekre emlékeztetett, persze, nem a hagyományos
értelemben, de mintha emberi hangok milliói olvadtak volna össze és a hatás rendkívüli volt... Nehéz ezt érzékeltetni. Azt mindenesetre tudom, hogy nem pszichológiai jelenség volt. És nem is hallucináció,
amit a sérülésemnek lehetne tulajdonítani. Úgy éreztem, egy természetfölötti lény jött el hozzám, hogy megvígasztaljon. És olyan
kimondhatatlan derű támadt bennem, hogy arra nincs semmiféle magyarázat.

     A suhogás pihentető álomba ringatta Sandyt és amikor harmadszor is
felébredt, épp egy ápolónő mosta az arcát. Sandy arra gondolt, ő volt a "fehér ruhás alak".
   - Ha befejezte, fogná megint a kezemet? - kérdezte tőle. - Úgy, mint az előbb?
A nővér megrökönyödve nézett rá. - Senki se fogta a kezét - jelentette ki.
   - De igen, egy fehér ruhás szőke hölgy - állította Sandy. - Azt hittem, maga volt az. Nem ült itt melletttem dudorászva?
   - Arra nem lett volna időm - mondta a nővér.    - Labor Day-hétvége van és nagyon kevesen vagyunk, alig győzzük a munkát.
   - De valaki... - Kezdte Sandy.
   - Biztos álmodott - csitította a nővér - Nézze, én itt voltam ennek a fülkének a közelében, amióta magát behozták és senki sem üldögélt bent magánál. Az elsősegélyrészlegben mindenki a maga barátnőjével és a
többi pácienssel foglalkozik. Azonkívül ma egyetlen szőke nővér sincs szolgálatban.

     Sandy nem kérdezett többet. Kezdte megérteni, hogy látogatója nem a
mindennapok, sőt nem is az emberek világából jött és talán azért küldték, mert ő annyira le volt törve, annyira vágyakozott az anyja után, hogy csak egy kivételes lény vígasztalhatta meg.

   - Ez az eset fordulópont volt az életemben - mondja ma Sandy. - Épp a forrongás, a lázadás korszakán mentem át, kétségbe vontam Isten létét, mindenféle filozófiai könyveket olvastam. Látogatóm megváltoztatta a vallással kapcsolatos nézetemet. És abbeli hitemet is visszaadta, hogy anyám halála ellenére rendbe jöhet az életem. A belső nyugalom, amivel
megajándékozott, még sokáig megmaradt.

     Sandyt azóta számos öröm érte. Annak a leírhatatlan békének az állapotába azonban ritkán jut el - és ha eljut, akkor tudja, hogy
angyala a közelében van. Az esküvője napjának a reggelén például ismét
hallotta azt a sajátos suhogást, amely az egész szobát betöltötte és ezt jelentős eseménynek tartja.

   - Biztos így érezzük majd magunkat a mennyországban - véli Sandy.
     Erősen érdeklődik az angyalok iránt és keresi is őket mindenütt. - Gondolom, összeakadtam már néhánnyal, csak nem ismertem fel őket -mondja. És biztos vagyok benne, hogy egyszer azzal is találkozni fogok, aki annak idején megvígasztalt.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés