A szeretet érintése lehet nagyon könnyed, épp csak afféle jelzés, hogy van a közelben valaki, aki segíthet, épp csak egy-két odasúgott szó, vagy simogatás. Lehet fizikai, de láthatatlan valami is. És bizonyos
esetekben ez az érintés már inkább fogás, majdnem markolás - de ilyenkor sem látszik, ilyenkor sem "bizonyítható" semmi.

     Jean Biltz az ötödik gyermekét várta és már csak néhány hónapja volt hátra. Egy hideg tavaszi reggelen korán ébredt fel wichitai otthonában, s miután megfőzte a kávét, kiment, hogy megnézze, ott járt-e már a
tejes.

     Az éjszaka folyamán a hátsó tornácon tükörsima jég keletkezett, s ahogyan Jean rálépett, mindkét lába kiszaladt alóla. Korlát vagy más, amiben megkapaszkodhatott volna nem volt, a lépcső viszont közel. És Jean már látta magát - majdnem úgy, mintha lassított film peregne
előtte -, amint zuhan...zuhan..és talán a születendő kicsijét is elveszíti.

     Ekkor hirtelen két erős kéz ragadta meg és felállította, közvetlenül az ajtó mellé. Hál' istennek a férje is korán felébredt és a kellő
pillanatban épp a kellő helyen volt! Jean még mindig hevesen dobogó, de hálatelt szívvel odafordult hozzá ...de senki se volt ott! Az ajtó nyitva, a konyha üres és még a hófödte udvar is csendes volt, csak a szél sóhajtozott egy kicsit.

     Jeannek erős, egészséges fia született és ma már nyolc gyerek anyja.

     A kis Tessre is ugyanilyen éberen vigyázott valaki. Tess egyik barátnőjével játszott egy tenessee-i udvaron, s aztán eljött az ideje, hogy hazamenjen. Elbúcsúzott játszótársától, az udvar végén húzódó
hasadékhoz szaladt, s nekirugaszkodott, hogy átugorja, ahogy hazafelé menet mindig tette. De bár a lába kétségkívül elhagyta a talajt, érezte, hogy karjait egy-egy kéz ragadja meg és visszarántja, úgyhogy a vízmosás innenső oldalán ért földet.

    Mi történik itt? A kislány zavartan hátrált néhány lépést, s megint nekifutott, másodszor is megpróbálta átugrani az árkot. A két kéz ismét elkapta, visszatartotta, majd óvatosan letette. De hisz a játszótársa
már bement vacsorázni - és senkit se látott sehol!

Tessnek nem fért a fejébe a dolog - a hasadék széléhez ment, s átnézett. A túlsó oldalon, pontosanott, ahova ugrott volna,
összetekeredve egy csörgőkígyó feküdt.

     A "gyengéd érintés"-re Emily Frank-Pogorzelski esetében még
titokzatosabbb formában került sor. Kora este volt - az anyák mindennapjainak fárasztó és néha keserves időszaka -, s Emily a
vacsorával foglalatoskodott. Dianna, az épp hogy járni tudó kislánya a játék lovát "futtatta" körbe-körbe a konyhában. Emily többször is majdnem megbotlott benne és kattogó játékszerében. Türelme percről
percre fogyott. Végü is dühösen lehajolt, hogy jó messzire lökje a lovacskát és a lányát is odébb gurítsa, ne legyen mindig az útjában.

   - Hirtelen éreztem, hogy a karom megáll a levegőben, mintha valamilyen
láthatatlan akadályba ütközött volna - meséli Emily. - Nem egy másik
kéz fogását vagy markolását éreztem, hanem szabályszerű bénultságot, a vállamtól egészen az ujjaim hegyéig. És biztos voltam benne, hogy az az erő, amely hat rám (és erőtlenné tesz), valahonnan kívülről jön, nem
tőlem ered. - Zsibbadtságot, bizsergést sem érzett: minden irányban tudta mozgatni a karját, kivéve Diana lova irányát.

     Emily döbbenten nézett fel. És azoknak a tizedmásodperceknek az egyikében, amelyek egy örökkévalóságnak tűnnek, észrevette, hogy a pinceajtó nyitva van. Ha meglöki Dianát, a kislány odacsúsott volna az
ajtóhoz - és azon át lezuhant volna a lépcsőn, le a lenti kőpadlóra.

     Mary Stebbinsnek, egy másik fiatal anyának is nehéz napja volt, most
pedig nem győzött háborogni néhány lármás szomszéd miatt. Végül is nem bírta tovább, dúlva-fúlva kirohant a hálószobájából, ledobogott a lépcsőn, s nagy léptekkel a konyha felé tartott. Az alagsor nyitott
ajtaja azonban útját állta. - Aamennyire vissza tudok emlékezni, családom egyetlen tagja se volt a konyhában. Sőt, biztosra vettem, hogy
üres a ház is - mondta nekem.

     Mary megragadta az ajtót, hogy jól bevágja, s ezzel valamelyest levezesse dühét.De valami erős nyomás furcsamód meggátolta ebben. Ez a "nyomás" olyan volt, mint valami láthatatlan anyag, valami puha
párnaszerűség, amely két-három centit engedett, ám akkor feltehetően
újabb akadálynak ütközve, visszalökte Mary kezét. A fiatalasszony egyszerűen képtelen volt befejezni a mozdulatot.

     Mary meghökkent, az ajtó mögé nézett - és elakadt a lélegzete. Az alagsorba vívő lépcső tetején ott volt a kétéves kislánya. Ha becsapta volna az ajtót, megütötte volna vele a kicsit, s az egyensúlyát vesztve
lebuckázott volna a lépcsőn a betonra.

     Az "érintettek" minden esetben megrettentek, amikor végiggondolták, mi
történhetett volna és örültek, hogy minden rendben van. Emily még mást is érzett: megnyugvást. - Úgy rémlett nekem, az a csodálatos lény, aki nem engedte, hogy súlyos hibát kövessek el, ezt mondja: "Hát igen, ingerült voltál - no és? Ne foglalkozz vele. Felejtsd el."

   - Nem tudom, melyikünk őrangyala volt ez a lény, az enyém, vagy a kislányomé - esetleg a kettő együtt - mondja Emily. - De néha úgy
érzem, egy szellem van a jobb vállam mögött, olyan közel, hogy meg tudnám érinteni, s ez a szellem csupa szeretet. Boldogok vagyunk, hogy ilyen lények gyámolítanak és időnként önmagunktól is megmentenek bennünket.
 

A hideg végigfut a hátunkon, amikor
rájövünk, hogy nem a képzeletünk játszik
velünk. Valami figyel bennünket ott kint.

Sophy Burnhman: Könyv az angyalokról

Hányszor hárítja el a ránk leselkedő veszélyt egy láthatatlan védelmező? Akadnak, akik elég szerencsések ahhoz, hogy ezt megtudják.
1960-ban a neves hitszónok, dr. Norman Vincent Peale elmondott egy prédikációt, s benne egy episzkopális lelkész esetét, aki a Dél egyik városában fellépett egy Sam nevű vezető politikus ellen és sikerült
meghiúsítania annak egyik tervét. - Megölöm ezt a papot - mondta Sam több barátjának a gyűlés után.

A lelkészt figyelmeztették barátai és ajánlották, hogy hazakísérik, már csak azért is, mert az út egy sötét erdőn vezetett át. Ám ő félresöpörte az aggályaikat. - Az Úr velem lesz - mondta és csakugyan baj nélkül hazaért.

     Teltek az évek, s a halálos ágyán Sam magához hivatta a lelkészt. -
Tiszteletes úr, én meg akartam ölni magát azon az éjszakán - mondta. -
Ott voltam az erdőben egy furkósbottal.
   - És miért nem tette meg? - kérdezte a lelkész.
   - Hogy kérdezhet ilyet - miért nem tettem meg? Ki volt az a két magas, erős férfi, akikkel ment?
    - Nem mentem semmiféle magas, erős férfival - állította a lelkész.
   - De igenis - erősködött Sam. - Én láttam őket.

     Hasonló történeteket több író is elmondott. A New York állambeli New Citybe való Suzanne Vecchiarelli például egyszer meglátogatta egyik barátnőjét a kórházban, s egy angyalokról szóló könyvet vitt neki.
Amikor az illető szobatársa meglátta a könyvet, nagyon meghatódott, s
elmesélte a két nőnek unokahúga, Stacey (nem az igazi neve) esetét.

     Stacey akkor húsz-egynéhány éves volt és New Yorkban lakott, Brooklyn
egyik meglehetősen szegény részén, ahol sok a bérkaszárnya. Egy este munkából hazafelé menet egy férfit vett észre, aki az egyik ház falát támasztotta. Stacey megijedt, mert az utóbbi időben több rablótámadás
történt a környéken, s érezte, hogy ez az alak valami rosszban töri a fejét. Mégis el kellett mennie előtte, nem volt más választása - csak
így juthatott haza.
   - Őrangyalom védj meg - mormolta -Légy mellettem és ne engedd, hogy bajom essen.
Nyugalmat erőltetett magára, s egyenesen előrenézve, határozott
léptekkel haladt el a férfi előtt. Érezte, hogy az nézi őt, de nem moccant. Stacey alig tudta megállni, hogy ne eredjen futásnak, de bár a
szíve vadul zakatolt, fegyelmezetten, higgadtan ment tovább egészen a
sarokig. Onnan aztán valóban rohanvást tette meg a hátralevő utat a házig, ahol lakott, felszaladt a lépcsőn és lihegve bezárta maga mögött az ajtót, Valahogy az volt az érzése, nagy veszélytől menekült meg.

     Nem sokkal később Stacey rendőrautók szirénázását hallotta, s ahogy
kinézett az ablakon, villódzó vörös fényeket látott. Valami történt a közelben, baleset, vagy újabb rablás.

     Másnap, munkába menet találkozott egyik szomszédasszonyával. - Miért volt akkora ribillió tegnap este? - kérdezte Stacey.
  - Megerőszakoltak valakit - felelte az asszony komoran. - Pár perccel hat után.

     Stacynak leesett az álla. A tetthely pontosan az a hely volt, ahol a
férfi a falat támasztotta, s ahol ő elment pár perccel hat előtt. Mi van, ha ő a tettes Jól látta azt a pofát. Talán hasznát veszi a
rendőrség, ha személyleírást ad róla.

     De amikor telefonált a rendőrségre, kiderült, hogy már van egy
gyanúsított és őrizetbe is vették. - Megpróbálná kiválasztani a nyolc
férfi közül, akiket sorba állítunk? - kérdezte egy rendőr. - Sokat segítene a tanú vallomásával: bizonyítani tudnánk, hogy az illető a helyszínen volt.

Stacey beleegyezett. És este azonosította a gyanúsítottat azzal a férfival, aki előtt hazafelé tartva elment. - Engem miért nem támadott
meg ez a pasas? - kérdezte a rendőrtől? - Végtére is ugyanolyan védtelen voltam, mint az a nő aki később jött arra.

     Ez a rendőr érdeklődését is felkeltette: lefestette Staceyt a gyanúsítottnak és megkérdezte, emlékszik-e rá. Stacey sose felejtette el a férfi válaszát:

   - Emlékszem rá. De hogy nyúlhattam volna hozzá? Két krapekkal jött és mind a kettő magas volt és deltás.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés