A Howard Beach-i (New York) Michael Sullivannek van egy még kiadatlan memoárja, az Örömteli ifjúság, amelyben a boldog gyermekkorát - és hátterét, az 1920-as éveket - örökíti meg. Amikor megtudta, hogy angyalokról készülök írni, nagylelkűen felajánlotta: hozzájárul, hogy én is elmondjam, megosszam az olvasókkal egy hajdani élményet, emlékezési alábbi részletét:

     Bérmálása napján, 1925-ben Michael lázasan ébredt, s a gyomra is háborgott. De ezt a nagy eseményt semmiképp se mulaszthatta el. Az elmhursti Szent Bertalan-egyházközség a brooklyni egyházmegyéhez tartozott, s a püspök itt akkoriban négy évente bérmált. Ha Michaelnek most otthon kellett volna maradnia, tizennégy éves koráig nem vehette volna fel ezt a szentséget.
Apja, bár nem szívesen végül is megengedte, hogy elmenjen, s a nővére, Mary segített neki az öltözésnél és el is kísérte a templomba. De nem maradhatott ott vele, mert olyan sok volt a bérmálkozó, hogy családtagok vagy kíséről, együtt ünneplők már nem fértek be a templomba.
Michael beállt a sorba a többiekkel együtt, lassan bevonult, s elfoglalta a neki kijelölt helyet a padban, ahogy előzőleg már begyakorolták. A püspök - aranyhímes ruhákban, ejénhatalmas aranymirhával - az oltár előtt középen ült, külön széken, körülötte egy sereg pap. Lenyűgöző látvány volt.
Megszólalt az orgona. Aztán a fiúk kirajzottak Michael padjából, s középen elindultak a szentély felé. - Örültem, hogy kicsi a távolság - írja Michael -, mert a térdem bizony megcsuklott.
   - A püspök a tenyerével könnyedén megérintette Miachael arcát és elmondta a szentség kiszolgáltatásának a szövegét. Aztán Michael visszatért a padjába és letérdelt, egyenes derékkal, amire szintén kioktatták. De fájt mindene... és az oltár felé tartó fiúk sora még olyan hosszú volt...A gyertyák fénye összemosódott a szeme előtt, a püspököt is homályosan látta...és a következő pillanatban elájult, s kizuhant a padok közti útra.
     Amikor visszanyerte eszméletét, a sekrestyében, a szentély mögötti kis helyiségben ült egy tölgyfa karosszékben. A lelkész, aki repülősót lóbált az orra előtt, láthatólag megkönnyebbült. - Egykettőre rendbe jössz - mondta. - Csak ülj nyugodtan és pihenj.

     Az egyik ablak nyitva volt, s a sekrestyébe langyos, áprilisi levegő áradt. A lelkész visszament a templomba, magára hagyva Michaelt a pedellussal, aki kihozta. - Jobban vagy már? - kérdezte egy idő után a pedellus.
Michael bólíntott. - Azt hiszem.
   - Nem kell ám megvárnod, amíg az egész bérmálásnak vége lesz - közölte a pedellus. - Gondolod, hogy haza tudsz menni?
Michael azt gondolta, igen. Egy oldalajtón át észrevétlenül távozott, óvatosan végighaladt egy fasoron, majd átment az utcán egy ösvényhez, amely átlósan vitt át egy üres telken. Michael jól ismerte ezt az ösvényt, erre járt iskolába.
    Ám ez a keskeny kis csapás ma hosszú, kanyargós útnak tűnt. Michaelnek erőfeszítésébe került minden lépét és megint olyan fájdalmakat kezdett érezni az egész testében, mint amikor a templomban igyekezett egyenes derékkal térdelni. "Eszembe jutott, amit a Nővér mondott nekünk, az, hogy a bérmálás szentségében a Szentlélek leszáll ránk és erőt ad - írja Michael. - Ez a gondolat megnyugtatott és tovább vánszorogtam, de félúton be kellett látnom, hogy képtelen vagyok eljutni az ösvény végéig."
Megfordult és visszanézett a Szent Bertalan-templom felé, abban reménykedve, hogy a szertartás már véget ért, s néhány barátja erre jön, s hazatámogatja. De senkit sem látott sehol. Szédülni kezdett, s úgy érezte, minden ereje elhagyja - pontosan úgy, mint mielőtt elájult. Kétségbeesetten nézett körül, valami követ keresett, amire leülhetne, vagy egy tiszta részt a füvön, ahol elnyúlhatna.
     És ekkor - bár senkit sem vett észre se közel, se távol - egy kék öltönyt viselő fiú termett mellette. Idősebb és magasabb volt, mint Michael, de az arca barátságos. Michael nagyon megörül neki. - Te is most bérmálkoztál? - kérdezte tőle.
  - Nem - felelte a fiú mosolyogva. Úgy rémlett, erő sugárzik belőle és michael rosszulléte elmúlott. A fiú nekivágott az ösvénynek és Michael önkéntelenül is csatlakozott hozzá. Az ösvény most nem látszott olyan hosszúnak.
A fiú beszélni kezdett, nagyon élénken és sok mindent megvitattak. - A fejem még nem tisztult ki és fogalmam sem volt, ki lehet ez a srác, de ő kétségkívül ismert engem és mindent tudott rólam - meséli Michael. - Tudta, hogy anyám már nem él. Ismerte a két nővéremet és neki is az volt a véleménye, hogy a papám remek ember.
    Amikor a telket elhagyva rátértek a Lamoni Avenue-ra, Michael megemlítette a fiúnak eddigi élete legnagyobb eseményét. 1923-ban a papája elvitte a világbajnokság második mérkőzésére. Babe Rurtnak kétszer sikerült hazafutnia és a jenkik négy-kettőre megverték az óriásokat.
A fiú figyelmesen hallgatta és úgy látszott, erről is mindent tud. Tudta, hogy John McGraw kibabrált az ellenfél kezdő ütőerejével és játékba hozta Jack Bentlyt. Tudta, hogy Irish Mesuel, a jenki Bob Meusel bátyja a hazafutásával pontot szerzett az óriásoknak.

     A napfény átszűrődött a juharfákon, amelyek tele voltak rüggyel. Volt valami a papban, a tavaszisan zöld fákban és ennek a fiúnak a kedves társaságában, amitől Michael lépésről lépésre erősebbnek érezte magát Odaértek a sarokra. - Még egy tömb és otthon is vagy - mondta a fiú, a távolban már látszó fehér oromzatú házra pillantva.
   - Így van - felelte Michael és csak most nézte meg alaposabban társa arcát A fiú szeme ragyogott. Elindult az u tca túloldala felé, épp az ellenkező irányban, mint amerre neki kellett mennie, aztán megfordult és mosolyogva visszaintett Michaelnek. Miközben intett, vibráló fény rajzolta ki az alakját.

     Egy zárt teherautó került közéjük. Michael várta, hogy továbbmenjen és visssainthessen a fiúnak. A teherautó továbbment. A kék öltönyös fiú azonban nem volt sehol.

     Egyébként tudta, hogy nem fogja viszonylátni. Legalábbis ebben az életben nem.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés