Gretchen és férje, Fred sokáig élt együtt boldog házasságban, de Fred nemrég meghalt. És bár Gretchennek volt egy fia és négy unokája, aki nagyon szerette őt, az ember nem egykönnyen talál magára ilyen súlyos veszteség után.
      Az elsó hónapokban Gretchen egészen dermedt volt a fájdalomtól, s még sírni sem tudott. De aztán túljutott a kezdeti, a nagy megrázkódtatás utáni állapoton, s úgy látszott, most már mást se tud, mint sírni. - Kezdtem félni mindenfajta találkozástól - idézi fel ezt a korszakot -, mert nagyon nem szerettem volna, ha valami közömbös csevegés közben egyszer csak elerednének a könnyeim. - Az emberek roppant kedvesek voltak hozzá, de Gretchen nem akarta, hogy bárki is szánakozon rajta és feszélyezni sem akart senkit a gyászával.
     Azon a bizonyos vasárnapon Gretchen egyedül ment a templomba, s kiválasztott magának egy üres padot. Nem látott ismerős arcokat, s ettől kissé megkönnyebbült. Ha netán megint elhatalmasodik rajta a fájdalom, legalább nyugodtan kiosonhat.
     Amint üldögél a padban, valóban ismét eszébe jutott Fred, s a bánat és a keserűség hullámai elárasztották a lelkét. - Alig tudtam megállni, hogy fel ne kiáltsak - mondja. Nehéz volt elviselni ezt a szűntelen gyászt. Hát sose fog véget érni? Még egy-két pillanat és elsírja magát.
     Ekkor egy kisfiú lépett a padba és leült. Gretchen szemügyre vette a könnyein keresztül. A haja világosbarna volt, csinos kis barna öltöny volt rajta és körülbelül hatévesnek látszott. És úgy nézett fel rá, s legteljesebb közvetlenséggel úgy mosolygott, mintha jól ismerné.
A dolog furcsa volt. Gyerekek ritkán mentek egyedül templomba ebben az egyházközségben, főként kora reggel. Vajon hol van a családja? És még furcsább volt, hogy a kisfiú, bár kezébe vette a templom imakönyvét és belemélyedt, közben csúszni kezdett a padon Gretchen felé. - Egyre közelebb jött és ezt egész természetesen, magától értetődően csinálta. Olvasta az imakönyvét, aztán felnézett és amikor találkozott a tekintetünk, rám ragyogtatta mosolyát. A viselkedéséből egyvalamit lehetett csak kiolvasni: azért jött, hogy ne legyek egyedül. - Igazán aranyos volt tőle!
A kisfiú végül is odasimult Gretchenhez, s ekkor más is történt. Az idős hölgynek úgy rémlett, lassacskán könnyebb lesz a szíve. Noha már azt hitte, hogy nla ez többé nem következhet be, kezdte magát, igen kezdte magát boldognak érezni. Igaz, ez csak amolyan futó érzés volt, mint egy röpke kis csók, de nem álmodta.
És tudta, hogy megint boldog lesz. Efelől nem volt semmi kétsége. "Van ideje a gyásznak és van ideje a táncnak". Gretchen gyásza még nagyon mélyen fészkelt, de a kisfiú arcáról sugárzó szeretet és kedvesség jelezte, hogy fordulatra, jobb időkre számíthat.
Mégis, ki lehet ez a gyerek? Gretchen lenézett rá, s kis padtársa ismét rámosolygott, ugyanolyan meghitten és áthatóan, mint az imént. Gretchennek ismernie kellett...különben miért viselkedett volna így? Ó, persze. Valószínűleg valamilyen ifjabb szomszédnőjének vagy barátnőjének a fia, gondolta, s az illető, tudva az őt ért nagy veszteségről és látva, hogy egyedül ül a padban, odaküldte, hogy legalább a templomban ne legyen olyan magányos. Gretchen elhatározta, hogy megköszöni szüleinek a figyelmességüket, Istentisztelet után majd megfigyeli, merre megy a gyerek.
     Amikor az istentisztelet véget ért, Gretchen és a kisfiú otthagyta a padot, s a főkapu felé indult. Voltak körülöttük jó néhányan, de nem túl sokan és a gyerek közvetlenül Gretchen mellett lépkedett. - Hogy hívnak? - kérdezte az idős asszony. - Ismerem a mamádat?
De a válasz helyett a fiú csak felnézett és még egyszer - utoljára - rámosolygott. És aztán, miközben Gretchen a hívősereget fürkészte abban a reményban, hogy észreveszi, ki várja, a gyerek eltűnt. Az előbb még mellette volt - aztán hirtelen kámforrá változott.
Gretchen nem látta elmenni, de amikor lenézett, csak az ürességet érezte.
   - Tovább nézelődtem, kerestem a gyereket a távozók közül, amíg ki nem ürült a templom, de nem láttam soha többé és senkivel sem találkoztam, aki ismerte volna, vagy éppen küldte volna.
     Ám ez után a vasárnap után Gretchen már nem érezte magát olyan magányosnak. És lassacskán ráeszmélt az igazságra - arra, hogy egy közönséges gyerek, akármilyen bájos, nem tudva volna ezt a titokzatos és örvendetes változást véghezvinni benne. Nem, ezt a gyereket az a Valaki küldte, Aki megértette szenvedését és gondoskodott róla, hogy megvígasztalódjék és meggyógyuljon.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés