Viola Rockett mindig kötelességtudó volt, kis charlestoni (Mississippi) középiskolájában is három év alatt végzett, kilencvenöt százalékos átlaggal. Amikor aztán szerelmes lett és tizenkilenc éves fejjel férjhez ment, újabb kötelességeket vállalt, de ezeket is rá jellemző érettséggel és józanságával teljesítette. - Sose voltam ijedős vagy gyanakvó - jelenti ki. - Tizenhárom éves koromban megtaláltam Istent, s a hitem azóta sziklaszilárd.
     Pedig nem volt könnyű az életük a fiatal férjével, A.J.-vel. Mississippi államnak abban a részében nehéz volt munkát találni. Két kislányuk is született ezekben az években, ami szintén szaporította a gondjaikat.
     Viola huszonöt éves volt,amikor az ugyancsak Mississippi állambeli Mathistonba költöztek, egy aprócska városba, ahol csupán néhány üzlet és egy posta volt. A. J. használt kocsikat újított fel és adott el, ebből tartotta el a családját, kibérelt tehát egy régi autójavító- éa karosszéria-lakatos műhelyt, amely tele volt lecsupaszított kocsikkal, szerszámokkal és mindenféle lim-lommal - és ahová könnyű lett volna betörni, ha lett volna benne bármi elemelni való érték.
     A műhelyhez csatlakozó helyiségben valaha az autóalkatrész-üzlet működött. - A falak közül kettő jóformán teljesen üvegből volt: egy-egy sor a padlótól a mennyezetig érő ablak - akár a bemutatótermekben -, a mennyezettől a padlóig lehúzható redőnyökkel - meséli Viola. - Az egyetlen lámpa a konyharészben lógott, egy zsinórral lehetett meggyújtani és eloltani. - Ebben a helyiségben lakott a család.
      Viola még sosem volt ennyire elszigetelve. A. J. hetente többször is másutt éjszakázott, kocsikat vásárolt és adott el, s neki telefonja sem volt, családra, baráti körre sem támaszkodhatott. Igyekezett elnyomni az aggodalmait, de ez a helyiség, különösen éjjel, igencsak ijesztő volt. Ha a hatalmas ablakokra nézett, egészen védtelennek érezte magát, bár valamennyi redőny le volt húzva. A városban szinte mindenki tudta, hogy éjszakánként gyakran van egyedül. Mit tesz, ha valaki megpróbál betörni?
Hogy védi meg magát és a kislányait?

     Egyik éjjel, amikor ismét egyedül volt a gyerekekkel, Viola felriadt - eszeveszetten félt. Nem mintha valami szörnyűséget álmodott volna. Ami azt illeti, a rémület, amely hirtelen megszállta, teljesen alaptalannak tűnt, mégis úgy érezte, igen nagy veszélyben forog.
Annyira meg volt ijedve, hogy azt hitte, valaki már tényleg bent is van a szobánkban - meséli - és tudtam, hogy kénytelen leszek összeszedni magam, felkelni az ágyból, átmenni a konyharészbe, megkeresni a lámpáról lelógó zsinórt és meggyújtani a villanyt.
     Akinek már volt ilyen szorongásrohamban része, meg fogja érteni, milyen nehezére esett Violának mindezt megtennie. A torkában dobogó szívvel - soha életében nem volt még így megrémülve - botorkált át a szobán és kereste meg a villanyt és körülnézett, semmi rendelleneset sem talált. A kopár helyiség úgy festett, mint máskor.
De ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, újra megrohanta a félelem, mégpedig hihetetlen erővel, s Viola most már meg volt győződve róla, hogy a veszély kint van, közvetlenül a lehúzott redőnyű ablakok mögött olyan közel, hogy szinte meg is tudná érinteni. Ha kiszalad, hogy segítséget kérjen, éppen belerohan az ott ólálkodóba, bárki, vagy bármi légyen- gondolta. Ha viszont bent marad, kicsi a valószínűsége, hogy a hivatlan látogató nem hatol be, hiszen az az építmény gyönge és rozoga. Nem tudván, mi mást tehetne, Viola térdre esett a sivár helyiségben. - Istenem, segíts! - kiáltotta. - Köszönöm, hogy szeretsz bennünket és törődsz velünk. Most arra kérlek, védj meg minket!
     Viola felnézett. A lehúzott redőnyök hirtelen eltűntek az ablakokról. És látta, hogy a tíz, vagy tizenkét üvegtábla mögött egy-egy hatalmas alak száll le, s szárnyait oldalt leengedi. - Egyáltalán nem olyan volt ez, mint valami álom vagy lassított film,. Egészen természetesnek hatott az egész - mondja Viola. Kivéve azt, hogy a jövevények - angyalok voltak!
     Ezek a csodálatos lények, akik mind kifelé néztek, feléje a hátukat fordították, olyan magasak voltak, hogy a fejük az ablakok fölé került, s azt Viola nem láthatta. De a testük mögött össszecsukódó szárnyukat láthatta, ahogy lassacskán valamennyien elfoglalták a helyüket. Megérkezett hát a válasz a kérésére: egy csapat égi testőr. Mennyire szeretheti őt az Isten! Viola alig tudott hinni a szemének.
A látomás csak néhány percig tartott. Miután az ámuló Viola tekintete végigsiklott a néma alakokon, újra megjelentek a redőnyök, s megint eltakarták az üvegeket. Viola és a kislányai egyedül voltak a szobában. Ám a fiatalasszony tudta, hogy többé nem lesznek egyedül.

     Sohasem derült ki, mi fenyegette azon az éjszakán Violát és a gyerekeit. De az azóta eltelt harminc-egynéhány esztendő során Viola ritkán félt. - Isten abban a kegyelemben részesített, hogy láthattam, mi a valóság - az, hogy Ő sose hagy el bennünket - mondja. Ez a nagy ajándék mindig bátorságot öntött belé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés