Mert életét egy őrangyal vigyázta

Kettőzve kéje és feledve gyásza.

     1983. december 24-e volt, kevéssé éjfél után. A Közép-Nyugat didergett: a hideg megdöntött minden rekordot, orkánerejű szelek tomboltak, a vezetékekben megfagyott a víz. És bár a mi chicagói, kertvárosi házunkat már az alvó család meghitt neszei töltötték be, én nem tudtam nyugovóra térni - vártam, egyre vártam a huszonegy éves fiamat, a fényt, a motorzajt, amikor végre ráfordul a kocsibehajtóra. Tim és két szobatársa ugyanis úton volt, mert elhatározták, hogy kocsival jönnek haza karácsonyra, most először, mióta májusban keletre mentek. - Ne aggódj, anyu - igyekezett megnyugtatni Tim, amikor előző este felhívott. - Holnap még hajnal előtt elindulunk, és repesztünk hazáig. Nem lesz semmi bajunk!
     Kölykök. Szamárságokat csinálnak. Úgy számoltam, rendes körülmények között körülbelül tizennyolc óra alatt el lehet jutni Connecticutból Illinois-ba. Az idő azonban olyan vészesen hidegre fordult, hogy a rádiómeterológusok nem győzték figyelmeztetni az embereket: ne menjenek ki a szabadba, még rövid időre sem. És a Chicago felé tartó fiúk egyszer sem jelentkeztek. Szorongásomban elképzeltem őket egy kihalt úton. Mi lesz, ha a kocsi felmondja a szolgálatot, vagy ha eltévednek? És ha valóban történt valami, ami miatt késni fognak, miért nem telefonált Tim? Nyugtalanul járkáltam fel-alá és azzal a röpke fohásszal ostromoltam az eget, amit minden anya ismer: Istenem, küldj oda valakit, aki segít rajtuk!
Mint később megtudtam, a három fiú kis időre megállt az Indiana állambeli Fort Wayne-ben, hogy letegye Dont, akinek a családja ott lakott. A józan ész azt sugallta volna, hogy Tim és Jim maradjon Donéknál éjszakára és másnap reggel menjen tovább. De mikor hallgatnak a rettenthetetlen ifjú emberek a józan ész szavára? Hiszen már "csak" négy órát kellett autózniuk...És bár ez volt a Közép-Nyugat történetének a leghidegebb éjszakája, s az utak havasak és néptelenek voltak, a két srác újra elindult.
Néhány kilométert tettek csak meg az indianai díjköteles autópályához vezető egyik bekötőúton, amikor észrevették, hogy a motor gyengébben dolgozik, meg-megrántja a kocsit és a sebesség tizenöt, húsz kilométeresre csökken. Tim rosszat sejtve pillantott Jimre. "Ne menjetek ki - hallatszott a rádióbemondó hangja -, ismétlem: ne menjetek ki ma éjszaka, barátaim! A viharos szélben a hőmérséklet minusz harminc foknak felel meg, ami rekord és ami azt jelenti, hogy a fedetlen bőr nem egészen egy perc alatt megfagy." A kocsi nekilódult, aztán a motor köhögni kezdett és megint lelassult.
   - Tim - szólalt meg Jim a sötétben -, csak nem fogunk itt leragadni?
   - Nem ragadhatunk le - felelte Tim komoran és beletaposott a gázba. - Mert akkor végünk, az fix.
Ám a motor, ahelyett, hogy felgyorsult volna, köpködve, pöfögve még jobban lelassult. És vagy másfél kilométer után, felvánszorogva egy enyhe emelkedőn, megállt, megdermedt.
Tim és Jim rémülten nézett össze a homályban. Innen jól belátták a környező földeket, de bármilyen hihetetlennek tűnt, egyetlen jármű sem bukkant fel. Ekkor döbbentek csak rá, milyen szörnyű veszélybe sodródtak. Nem volt forgalom, nem volt menedék sehol, még egy farm fényei sem pislákoltak a távolban. Mintha egy hóborította, ismeretlen bolygóra vetődtek volna.
És iszonyatos, hihetetlen hideg! Tim még soha életében nem fázott ennyire. Nem szállhattak ki, hogy segítséget hívjanak, vagy szállást keressenek - ezzel már most tisztában volt. Mindketten fiatalok és erősek voltak ugyan, de még egy rövid gyaloglást sem éltek volna túl. Pár perc alatt megfagytak volna.
   - Hamarosan jönni fog valaki - motyogta Jim, mindenfelé nézegetve. - Kell, hogy jöjjön.
   - Szerintem nem fog - mondta Tim. - Hallottad a rádiót. Ma éjszaka mindenki a kuckójában marad - csak mi nem maradtunk.
   - Akkor mit csinálunk?
   - Fogalmam sincs. - Tim megpróbálta újra beindítani a motort, de az reménytelenül hörgött-gurgulázott a sötétben. Csontig hatoló hideg szivárgott a kocsiba, s a lába már kezdett meggémberedni. Hát igen, Istenem - fohászkodott ő is, az én távoli röpimámat visszhangozva -, egyedül Te tudsz segíteni rajtunk.
     Úgy érezték, képtelenek tovább ébren maradni...És ekkor, mintha máris átsiklottak volna az álmok birodalmába, egy kocsi lámpáit pillantották meg az övég mögött, balra. De hát ez lehetetlen, gondolták. Hiszen nem láttak semmiféle közeledő, reményt keltő, kettős fénypontot...Hogyan került ide ez a járgány? Lehet, hogy már a másvilágon vannak?
De nem. Mert íme, csodák csodája: valaki megkocogtatta a vezető felöli ablakot. - Elvontassam magukat? - hallották a fojtott hangot, s nem akartak hinni a fülüknek. Pedig nem álmodtak és nem is képzelődtek. Megmentőjük egy autómentő sofőrje volt.
   - Igen! Ó, igen, köszönjük! - Gyorsan megtanácskozták a helyzetet, miközben a sofőr minden további kérdés vagy közlés nélkül eléjük hajtott és felrakta a láncokat. Ha egyetlen garázs sincs nyitva - későre jár -, megkérik, hogy vigye vissza őket Donékhoz és ott töltik az éjszaka hátralévő részét.
A sofőr, akinek csak a szeme látszott - prémes viharkabát volt rajta csuklyával, az arca előtt kendő -, rábólintott erre, de nem szólt semmit. A fiúknak feltűnt, milyen nyugodtan kapaszkodik vissza a vezetőfülkébe - mintha egyáltalán nem hatott volna rá, hogy életveszélyes körülmények közt találta őket. Fura, hogy nem érdekli, kik és mik vagyunk - morfondírozott Tim - és ő se mondja el, honnan jön, vagy hogy tudott úgy megközelíteni bennünket, hogy nem vettük észre... És volt valamilyen leírás az autómentő oldalán? Tim semmilyet nem látott. Sokba fog kerülni ez nekünk: éjszaka van és micsoda éjszaka! Kénytelen leszek kölcsönkérni valamennyit Dontól, vagy a papájától... A megpróbáltatások azonban kimerítették Timet, s ahogy hátradőlt az ülésen, gondolatai lassacskán másfelé terelődtek.
Elhaladtak két szervíz előtt - zárva voltak -, megálltak egy nyilvános telefonnál, hogy jelezzék Donnak a jövetelüket, aztán nemsokára már ismerős környezetben vontatta őket az autómentő: visszaérkeztek Fort Wayne-be.
És úgy érezték, soha nem jártak ilyen barátságos utcában, mint a Doné, bár a karácsonyi fények rég kihunytak és minden csendes volt, a családok aludtak. A sofőr óvatosan manőverezett a zsákutcában, s megállt Donék háza előtt. Tim és Jim, a hidegtől meggémberedve, az oldalajtóhoz rohant, ahol Don várta őket, majd bebotorkált a konyha áldott melegeébe - végre biztonságban voltak!
Don becsapta az ajtót, kerekesztve a fagyos szelet! - De hát mi a csuda történt, hogy...- kezdte. Tim azonban a szavába vágott:
   - Az autómentő sofőrje! Ki kell fizetnem. Sőt, kölcsön is kell...
   - Várj egy pillanatig. - Don összehúzta a szemét és a barátai mögött kinézett az ablakon. - Én nem látok ott kint semmiféle autómentőt.
     Tim és Jim megfordult. Az utcán, a járda mellett valóban csak Tim kocsija állt. És noha az éjszaka kristálytiszta volt, semmit sem hallottak: se a láncok levételének zaját, se az autómentő ajtajának a csapódását, se az induló motor felhorkanását. És Timnek nem kellett fizetnie, nem kellett semmit aláírnia, nem kellett elbúcsúznia, hálálkodnia, "boldog karácsonyt" kívánnia... Annyira elképedt, hogy a kocsibehajtón kiszaladt az utcára, de nem látott távolodó lámpákat és motorzaj sem verte el az utcák csendjét - az autómentőneknem volt se híre, se hamva.
Ekkor a szélfútta hóta, a keréknyomokra esett a tekintete. Ám ezekből ítélve csak egy kocsi fordult be a zsákutcába. Az övé...


     Amikor karácsonyi énekeket zengünk, s az ünnepi hangulat ideig-óráig elfeledteti a gondjainkat, mindenki hisz az angyalokban! De annak a valószínűségét már nehezebb elogadnia, hogy a "mennyei seregek sokaságá"-nak, amely valaha a betlehemi domboldal fölött lebegett, ami életünkre is befolyása van, hogy Isten ígérete, miszerint elküldi angyalait, akik oltalmazni és segíteni fogják az ő valamennyi gyermekét, olyan egyezség, amelyben bízhatunk, s amely az év minden szakában érvényes, örökkön-örökké.
Manapság nem sok figyelmet szentelnek az angyaloknak. Ha egyáltalán elismerik a szellemek világát, általában a sötét részével foglalkoznak, a bizarr sátánkultuszokkal, amelyek annyi kárt okoznak, főképp az ifjúság körében. Pedig számos jele van, hogy jó szellemek is működnek a földön - küzdenek a gonoszság ellen, híreket hoznak, veszélyekre figyelmeztetnek bennünket, megvígasztalnak, ha szenvedünk... aztán eltűnnek, akárcsak az első karácsonyéjszaka angyalai.
Az angyalok nem vetik alá magukat lakmuszteszteknek, nem tanúdkosnak bíróságok előtt és mikroszkóppal sem vizsgálhatók meg. Létezésük tehát azokkal a módszerekkel, amiket mi emberek alkalmazni szoktunk, nem "bizonyítható be". Ahhoz, hogy felismerjünk egyet-egyet, talán fel kell függesztenünk racionalista gondolkodásunkat, meg kell nyílnunk bizonyos lehetőségek előtt, amelyekről csak álmodni mertünk. "A legjobb és legszebb dolgokat nem láthatjuk, sőt meg sem érinthetjük - mondta Helen Keller - Éreznünk kell őket - a szívünkkel".
Vajon angyal volt az a csuklyás valaki?        Családunk ezt már sose tudja meg.
1983. Karácsony éjszakáján azonban szárnyak suhogását hallottam, amikor egy autómentő-sofőr égi sugallatnak engedelmeskedve lehetővé tette, hogy teljes épségben viszontlássuk a fiúnkat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés