William és Virginia Jackson eredetileg New Englandbe való, de néhány éve Floridában él. Virginia gyakran kér segítséget angyalától.       
     Egyszer Las Vegasból El Pasóba mentek a Halál-völgyön át - és csak később vették észre, hogy a kocsijuk ventillátor-hajtószíja egyáltalán nem működik. Hogyan tudtak átjutni ezen a veszélyes sivatagon ilyen súlyos motorhibával? Virginia szentül hiszi, hogy égi szellemek oltalmazták őket.
Ez az angyali oltalom azonban egy másik útjuk alkalmával, körülbelül hat évvel ezelőtt, sokkal nyilvánvalóbbnak látszott. Jacksonék meglátogatták a lányukat Hudsonban és vasárnap este indultak haza, ismét kocsival. - Hacsak lehet, vasárnap nem teszünk meg nagyobb utat, mert arrafelé, ahol lakunk, ilyenkor minden zárva van és sehol egy lélek - mondja Virginia.- Ha az embert baj éri az utakon, sehova se mehet segítségért.
Nem jutottak messzire, amikor a kocsi fényszórói kialudtak. Mit tegyenek? Willliam kihúzódott az út szélére, felemelte a motorháztetőt és reménykedve kémlelni kezdte az utat. Virginia pedig imádkozni kezdett.
Egy-két perc múlva egy rendőr fékezett le mellettük. - Nem tudja, van itt valahol egy garázs, amelyik vasárnap éjszaka is nyitva van? - kérdezte tőle William.
Amaz gondolkozott egy kicsit. - Talán van egy. Kapcsolják be az elakadásjelzőt és jöjjenek utánam, jó?
Jacksonék engedelmesen követték, de a garázs zárva volt. Mivel az egyik szomszédos körzetben laktak, a rendőr nem maradhatott tovább velük, nem hagyhatta el azt az útvonalat, amit ellenőriznie kellett. Elvitte hát őket a 41-es úthoz. - Itt álljanak le és várjanak türelemmel - ajánlotta -. - Biztos jönni fog valaki, aki megint elvezetheti magukat egy darabig.
Még be sem fejezte a mondatot, amikor megállt előttük egy kocsi, s William és a rendőr odament, hogy beszéljen a vezetővel.
- Hát nem nagyszerű? - mondta William, amikor visszaült Virginia mellé a kocsiba és a rendőr elhajtott. - Ez a pasas itt előttünk pont a városunk mellett megy el. Lassan fog hajtani és megmondtam neki, hogy a 44-es útnál mi elfordulunk. Micsoda szerencse, hogy itt kint a nyílt úton találunk valakit, aki mifelénk megy!
Virginia nem volt olyan biztos benne, hogy ez pusztán szerencse műve. Tovább imádkozott.
Kivezető útjukhoz érve Jacksonék tülköltek, s az előttük haladó "irgalmas szamaritánus" intett és továbbment. A házaspár ezután csigalassúsággal hajtott a Mid-State Bank elé, amely a most teljesen kihaltnak látszó város közepén volt. Már csak néhány kilométert kellett megtenniük hazáig, ez azonban a sötét úton, fényszórók nélkül rendkívül veszélyes lett volna.
   - Talán üldögéljünk itt egy kicsit, hátha jön valaki, akit ismerünk - indítványozta Virginia.
Eltelt pár perc. Aztán megjelent egy piros autó. Vezetője - a benti homályban kivehetetlen alak - nem parkolt és nem hajolt ki az ablakon, hogy megkérdezze, mire várnak - lassított és Jacksonék elé kormányozta a kocsiját. Mivel a bank parkolója ki volt világítva, Virginia el tudta olvasni a rendszáma elejét, s úgy rémlett neki, már látta valahol.
   - Azt hiszem, ez tényleg olyasvalaki, akit ismerünk - mondta Williamnek.
   - És alighanem azt akarja, hogy menjünk utána. - William indított és követte a parkolóból nagyon lassan távozó idegent.
Jacksonék most már útjuk utolsó szakaszán is majdnem túl voltak. Micsoda megkönnyebbülés! Hisz olyan veszélyes lehetett volna, s íme: végestelen-végig "gondoskodás történt" biztonságukról. Virginia továbbra is az előttük haladó autót fürkészte. A vezetőjét nem láthatta ugyan, de a rendszámtáblát apránként végig tudta olvasni. - Ó, már tudom, ki ez! - mondta Williamnek. - Emlékszem a rendszámra. Ez a kocsi egy háztömbnyire szokott állni tőlünk egy behajtón. Sokat járok arra - nem csoda, hogy ismerősnek éreztem.
És valóban, a kérdéses házhoz érve a piros autó vezetője dudált és ráfordult a behajtóra. Jacksonék köszönetet intettek és továbbhajtottak a saját házuk felé, örülve, hogy ennyi viszontagság után végre pihenhetnek.
    Másnap elhatározták, hogy még egyszer - és ezúttal élőszóval - megköszönik a szívességet, s elmentek az illető házához. Az a bizonyos piros kocsi, azzal a bizonyos rendszámmal, ott állt a behajtón, amelyre az elmúlt éjszaka ráfordult.
Jacksonék kopogtatására egy asszony nyitott ajtót, de hálálkodásukat hallgatva egyre jobban zavarba jött. - Ki se mozdultam egész este - állította. - Különben is, este vagy éjszaka sose ülök kocsiba.
  - Akkor a férje volt az - mondta Virginia.
  - Ő aztán nem - vágta rá az asszony. - A férjem semmiképp nem vezethette magukat haza.
  - Márpedig megtette - bizonygatta Virginia. - Ha ő nem segít rajtunk, valószínűleg még most is a banknál rostokolnánk. Láttam a rendszámukat. És biztos, hogy az a piros kocsi ide kanyarodott be.
Az asszony megrázta a fejét. - Nem érti, miről van szó - mondta Virginiának - Itt egyedül én vezetek és napok óta nem használtam a kocsit. A férjem nem járhatott a banknál. Ő már nem vezet. Tudniillik megvakult.
Jacksonék később meggyőződtek róla, hogy a házban élő férfi csakugyan vak. Az asszony pedig egy ideig úgy nézett Virginiára, ha találkozott vele, mintha azt mondaná: "Ma megint mit hallucinált össze?"
     A házaspár azóta is töpreng a megmenekülése mikéntjén. De akárhogy is történt, egyvalami nem kétséges. - Egész úton imádkoztam, segítségért könyörögtem - vonja le Virginia a végkövetkeztetést. - Miért kellene csodálkoznom, hogy meg is kaptuk?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés