"Nemigen beszéltem erről. Alighanem attól féltem, a családom vagy a barátaim ki fognak nevetni, vagy azt hiszik, hallucinálok..."
"Ha megpróbálom elmagyarázni, mit láttam,
mindig úgy néz rám, mint aki meg van győződve róla, hogy pszichiáterhez kellene fordulnom..."
"Olyan gyorsan történt az egész, hogy csak napok
múlva villant fel bennem: talán egy angyal lépett közbe. És elkezdtem összerakni a részleteket."


     Örömmel olvastam a leveleket. A következő hónapokban, amikor más magazinok is közölték felhívásomat - és én nekibátorodtam, s humoros felolvasásaim után és író-olvasó találkozók alkalmával megkértem hallgatóimat, hogy akinak angyalokkal kapcsolatos története van, mondja el nekem - sokan megosztották velem "különleges élményüket". Írtam néhány már megjelent angyal-könyv szerzőjének is: tőlük a véleményüket kértem és azoknak a címét, akikkel beszéltek erről a témáról. Anyagom egyre nőtt.
 
     Főképpp az ragadott meg, hogy bár az angyalokkal való találkozás különböző körülmények közt zajlott le, az érintettek reagálása szinte mindig azonos volt és mindig kettős: egyrészt tétováztak, beszéljenek-e róla, másrészt, ha már legyőzték ezt a gátlásukat, az eset felidézése évek múlva is felkavarta, félelemmek vegyes csodálatattal töltötte el őket.
Az, hogy húzódoztak a nyilvánosságtól, érhető volt. Éppúgy, mint azoknak, akik a klinikai halál állapotába kerültek és felélesztésük után megpróbálták elmondani, amit láttak, nekik is gyakran volt elutasításban részük. Lassacskán megtanulták, hogy jobb, ha magukba zárják, ami történt és csak elmélkednek rajta, mert mások kétkedése kikezdheti a csodájukat. Márpedig egyikük sem akarta elveszteni azt a becses meggyőződését, hogy kivételes kegy érte, hisz bepillanthatott abba a világba, amelyet egyébként pusztán a ahitre támaszkodva kellett elfogadnia.

     Az érzelmi hatás is általánosnak látszott. Egy középorú asszony, akivel egy író-olvasó találkozó során a lépcsőházban beszélgettem, elmesélt egy epizódot a gyerekkorából. Valamilyen apróságon megbántódva egyszer kirohant a közeli erdőbe és nagyon hamar eltévedt. Csak ment, de már kezdett sötétedni, s amikor a saját lábnyomaira bukkant, nagyon megrémült: eszerint körbe járt! Ám ekkor egy kéz érintését érezte a homlokán, s egy szelíd belső hang meghagyta neki, hogy "menjen csak egyenest előre". Rögtön engedelmeskedett, s alig másfél kilométer után meglátta a házukat a horizonton
"Negyvenöt év telt el azóta, de még mindig érzem azt a kezet és hallom azt a csodálatos hangot" - mondta, s elhomályosodó szemmel nagyot nyelt és a fejem fölött valahova nézett - csak ő tudta, hova. Másoknak elcsuklott a hangjuk a telefonban, amikor megpróbálták érzékeltetni, amit láttak, vagy hallottak. És bár teljesen kielégítően egyikük sem tudta megmagyarázni a dolgot, úgy tetszett, ez a találkozás valamennyiüket átformálta.

     Amikor szétválogattam és osztályoztam a válaszokat, felfedeztem, hogy több csoportba sorolhatók. Voltak levélírók - mint például az erdőben eltévedt hölgy -, akik nem találkoztak ugyan emberi alakot öltött angyallal, de láttak fényeket, hallottak hangot, éreztek érintést. Mások arról beszéltek, hogy bizonyos döntő pillanatokban valamiféle "jelenlét"-re figyeltek fel: mintha titokzatos jó barátok óhajtottak volna részt venni az eseményben.

     "A szomszédomat látogattam meg a kórházban - írta az egyik - és hirtelen az az érzésem támadt, hogy angyalok vesznek körül bennünket. "Ó! Itt angyalok vannak" - szaladt ki a számon. A beteg és a nővére meglepődött, de nem tiltakozott.
Másnap reggel a szomszédom meghalt és a nővére elmondta, milyen megnyugtató volt a tudat, hogy angyalok tiszteltek meg bennünket a társaságukkal. Ennek már negyven éve, s azóta sose tapasztaltam ilyet, de ma is emlékszem arra a leírhatatlan érzésre.

     Sok levélben haldoklóról esett szó: az ágyánál virrasztók vallották, hogy beszél egy ismeretlen valakihez, mielőtt örökre behunyja a szemét.
    - Nézd anya, mennyi angyal van itt körülöttünk és az egyik szebb, mint a másik - mondta egy hashártyagyulladásban szenvedő tizenegy éves fiú, akinek már nem sok ideje volt hátra.
  - Én nem átok őket, Joey- felelte az anyja. Azt hitte, a fia félrebeszél és igyekezett csitítani, de Joseph kitartott az állítása mellett.
   - Nézd, egész közel vannak, meg is tudnám érinteni őket - mondta megint. És a kétségbeesett anya ámulva vette észre, milyen mélységes béke és öröm tükröződik a gyerek arcán. Ez vigasz lett az egész család számára.

     F.S.Smythe, aki 1933-ban kísérletet tett a Mount Everest meghódítására, az expedícióról szóló beszámolójában hasonló "segítőkész jelenlét"-ről ír. "Az a különös érzés kerített hatalmába, hogy valaki kísér. Nem nyomasztott tehát a magány és az ő társaságában nem eshetett bajom. Mindig számíthattam a támogatására, amikor egyedül kapaszkodtam fel a hófödte sziklafalakon...Ha pihenőt tartottam és elővettem a zsebemből egy mentolos kekszet, olyan közelről és annyira erősen éreztem, hogy ösztönösen kettétörtem a kekszet és hátrafordultam, hogy az egyik felét odaadjam a társamnak."

     Egy másik levélíró - egy hölgy - elmondta, hogy tizenhét éves korában egyszer több egymást követő éjszakán át sajátos "jelenlét"-et érzett az ágya lábánál. "Látni nem láttam semmit - magyarázta. - Inkább afféle sejtelem volt ez, mint amikor az ember rájön, hogy nézi valaki - járművön,vagy olvasás közben, vagy ha háttal ül az ajtónak."
Nos, arra jött rá, hogy két angyal áll vele szemben.
Alighanem csupán az volt a feladatuk, hogy megnyugtassák és valóban átjárta a biztonság, a béke szívet melengető érzése. A következő évek viharosak voltak. "De a tudat, hogy azokon az éjjeleken két angyal őrzött - és valószínűleg még mindig a közelemben vannak -, megóvott attól, hogy kételkedjem Isten szeretetében."

A teológusok szerint az angyalok ugyan megjelenhetnek emberek képében, s ezt ezt olykor meg is teszik, ám ahhoz, hogy jelen legyenek valahol, nincs szükségük erre: Isten és az ő hírnökei ugyanolyan közel vannak azokhoz, akik nem látják, mint azokhoz, akik látják őket. Kétségkívül akadnak esetek, amikor eszünkbe se jut, hogy angyal segített rajtunk. Csak egy kis lökést, rejtélyes bíztatást érzünk, hogy megtegyünk valamit, ami eltér a szokásainktól, némileg ellenkezik az egyéniségünkkel. Vagy különös módon a javunkra fordul valami. Talán egy-egy hirtelen felismerés is egy jólét szellemnek köszönhető, aki meg akarja menteni az életünket, vagy megóvni az egészségünket. "Egy angyal lenyúl, mennyei szeretettel megölel és mi azt mondjuk: "Milyen csodálatos ez a nap!" - írta egy hívő.

A levélírók egy másik csoportja nem látta a védelmezőit - mások körülöttük viszont látták őket. Egy olvasómtól megkaptam Alice Z. jól dokumentált történetét: ez a fiatal lány lakásról lakásra járva adventista irodalmat árult a Fülöp-szigeteken, olyan környéken, ahol ezt nem nézték jó szemmel. Az egyik háznál szívesen fogadták és itt furcsamód még a házőrző kutyák is barátságosak voltak, nem vadak. Két széket hoztak neki, nem egyet, s a ház úrnője úgy fordult a második szék felé, mintha ülne rajta valaki és közölte Alice-szel, hogy "társa" nagyon jól fest fehér ruhájában...Több hasonló példát is találtam arra, hogy a védelmezett, akárcsak Alice, nem tudott védelmezőjéről, de voltak szemtanúk -, akik határozottan állították, hogy látták kísérőiket.

A levélírók többsége emberi formában mutatkozó angyalokkal találkozott. Ezek némelyike üzenetet hozott; mások kényes, vagy veszélyes helyzetekből mentették ki az illetőket. Általában szűkszavúak voltak - elvégezték teendőiket, aztán távoztak. Néha volt valami föndöntúli az eseményekben, s az érintett rájött, hogy a "látogató" angyal.
John Weaver tiszteletes például egyszer néhány társával jávorszarvasra vadászott Montanában. Épp egy dombra kaptatott fel, az út kétharmadát már megtette - amikor észrevette, hogy a következő domb fái közül egy férfi bukkan elő. Az idegen nem viselte a vadászok narancssárga jelzését, puska sem volt nála és bár látszólag ugyanúgy lépkedett, mint bárki más, másodpercek alatt Weaverhez ért.
És nam hagyott lábnyomokat a hóban.
"Odajött hozzám és megrázta a kezem: "Ugye tudja, ki vagyok, John?" - kérdezte.
És Weaver tudta - megvilágosította a hit. Az volt, aki vagy húsz évvel azelőtt segített rajta, amikor a kocsija felmondta a szolgálatot.
Leültek egy sziklára, megbeszélték John lelkipásztori ügyeit és gondjait - mint két jó barát -, majd az angyali látogató biztosította Weavert Isten változatlan szeretetéről és hűségéről, s távozott.
Ebben az esetben - a lábnyomjelenség s a sugallatszerű felismerés révén - Weaver tudta, hogy látogatója angyal. A legtöbb levélíróm azonban semmi rendkívülit sem érzett a találkozásban és csak később kezdte a fejét törni rajta. "Túlságosan véletlenszerűnek látszott...", vagy "Eltartott egy ideig, amíg felfogtam, milyen furcsa volt az egész..." - leginkább ilyen megjegyzéseket fűztek a történtekhez. Mivel "látogatóik" embereknek látszottak, eleinte különösebb nehézség nélkül találtak magyarázatot rájuk.

Mint felfedeztem, ez nem volt új. Az idők folyamán az angyalok szinte törvényszerűen olyan formában jelentek meg, amilyet a meglátogatott személyek a legkönnyebben tudtak elfogadni - mondjuk a szárnyas változatot a gyerekek, a jóságosnagypapa-tipust a bajba került nők. Akadtak beszámolók, amelyekben az angyalok a meglátogatott dialektusában beszéltek, az ő fajtájához tartoztak. "Az angyalok és csakis az angyalok, lelkek, akiknek testük nincs" - jelenti ki Mortimer J. Adler, a filozófus Angyalok és mi című munkájában (Macmillan, New York, 1982.). "Épp abban rejlik a varázsuk, hogy amikor testet öltenek, pusztán azért teszik, mert földi szolgálatuk ezt kívánja."

     Egyébként úgy tetszik (legalábbis a leveleimből ez derült ki), egyáltalán nem számított, az illető tudja-e, hogy egy angyal sietett a segítségére- ennek a felismerése vagy a hit nem volt előfeltétele a közbelépésnek. Egy közös nevező azonban alighanem mégiscsak van: Betti Malz, az írónő, az angyalkérdés kítűnő ismerője megjegyzi, hogy azok, akik szántszándékkal megszegik a társadalom törvényeit, vagy éppenséggel a természeti törvényt - például a kockázattal nem törődve száguldoznak az utakon, vagy meglopják, vagy becsapják felebarátaikat -, a jelek szerint sohasem részesültek angyali oltalomban. Ha önfejűen csak a saját akaratunkat igyekszünk érvényesíteni, vagy hebehurgyán belerohanunk a veszélyekbe, mondja Malz, Istentől várva, hogy megmentsen, nyilván kikerülünk abból a "biztonsági zóná"-ból, amelyben az angyalok működnek. Többekkel együtt azonban hisz benne, hogy mások közbenjárhatnak az érdekünkben és talán kieszközölhetik az égi segítséget.

     Történeteim közül jó néhány megerősíti Malz nézetét: hozzátartozók vagy érdekeltek folyamodtak ezért a segítségért, illetve valamiképp "kapcsolatban álltak" a mennyek országával, amikor az megérkezett. Egy hasonló elmélet: Ha nem fordulunk tudatosan hozzájuk, az angyalok jóval kevesebbet tehetnek értünk.

     És végül a levélíról egy kis csoportja arról számolt be, hogy igazi angyalt látott, azaz olyan lényt, aki úgy festett, ahogyan az angyalokat elképzeljük. "De hogy tudja megállapítani, hogy akik ezt állítják...hm...nem dilisek?" - kérdezte a fodrásznőm, akinek egyszer hajvágás közben megemlítettem a tervemet. Hát igen, ezt csakugyan nem tudom megállapítani. És valószínűleg mindenkinek magának kell eldöntenie, hitelt ad-e szavunknak.
De ismét csak arra hivatkozom, hogy ezeket az embereket nem érdekelte, hisznek-e nekik, vagy sem. Meggyőződésüknek a maga egyszerűségében is ereje, súlya volt. - Én tudom, mit láttam - és megváltozott tőle az életem - mondta egy asszony csendesen. És úgy látszott, beéri ennyivel.

     Az ok, amiért gyűjteni kezdtem az ilyenfajta történeteket, Tim esete volt. Az eredmény pedig vaskos dossziék garmadája, amiket magammal cipeltem és a fogorvosi váróban, vagy a vonaton olvasgattam. Ezek a levelek nagyobb közönséget - nyilvánosságot érdemeltek. Kiválogattam néhányat a legérdekesebbek közül és nekiültem, hogy könyvet írok a témáról.

     Mire tanított meg ez a kutatás, tájékozódás? Azelőtt úgy gondoltam, az angyalok csak afféle segéderők a szellemvilágban és a velük való foglalkozás elvonná a figyelmünket Istentől. Ma viszont már más a véleményem: az angyalok igenis hozzásegítenek, hogy az ég felé, őfelé emeljük tekintetünket. Az idők folyamán mindig részei voltak az Isteni Tervnek, az Úr tehát azt akarja, hogy megismerjük őket és bízvást kérjük oltalmukat a magunk és szeretteink számára. Az angyalok kérdése fejlett ítélőképességet és tiszteletet igényel. Az angyalokat nem szabad kuriózumként, furcsaságként kezelnünk - olyan lényeknek kell tartanunk őket, akiktől sokat tanulhatunk és kaphatunk. Röviden: kedves és szerető társainkká válhatnak, ha hajlandók vagyunk bebocsátani őket az életünkbe.
      "Az angyal-formák sokfélesége bámulatra méltó és a meglepetéselem is figyelemre méltó - írja G. Don. Gilmore Angyalok, angyalok mindenütt című munkájában -, de ha nem élesztjük el magunkban a gyermeki csodálkozni tudást és fantáziát, sose lesz részünk ilyen dologban."
     Jézus másképp fejezte ki ezt:"...hogyha meg nem változtok, s nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába." A bizalomról, a csodáról beszélt, a bizonyíthatatlan dolgok készséges elfogadásáról...egyszóval a hitről beszélt. "...boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."

     Azok, akik ebben a könyvben megosztják élményeiket az olvasókkal, mind úgy sejtik, hogy ugyanazokkal a szellemküldöttekkel kerültek kapcsolatba, akik már a kezdet kezdetén is megtisztelték közreműködésükkell a világot - egyvalami változott csak meg azóta: a környezet. És valamennyiükben megmaradt a megfoghatatlan csoda érzése s az a szívet melengető bizonyosság, hogy bármilyen gyarlók is, Isten féltő gonddal tartja őket a tenyerén.

    Ahogy mondani szokás: azoknak, akik hajlandók hinni, nem kell megmagyarázni a következő lapokon olvasható eseteket. Azoknak pedig, akik nem hajlandók hinni, nem lehet megmagyarázni őket.
Angyal volt-e a közbelépő? Ítélje meg ki-ki saját maga.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés