David Moore és a felesége, Florence, 1971 júliusában tudta meg, hogy Florence anyja rákos, nem sok ideje van hátra. Ettől fogva Moore-ék, akik egy texasi kisvárosban, Yoakumben laktak, gyakrak mentek fel kocsival az észak-karolinai Hendersonville-be meglátogatni a beteg asszonyt. Egyik alkalommal David úgy döntött, ott hagyja a kocsit Észak-Karolinában Florence-nek és busszal megy vissza Texasba.
   - Életem legrosszabb ötlete volt - mondja most nevetve - Negyvenhat órát buszozni bömbölő csecsemők közt! Kevés pénzünk volt, a repülőjegyet nem tudtam megfizetni, de megfogadtam, hogy inkább gyalogolok, ha kell - megteszek akármit, csak ne legyek kénytelen buszra ülni!
     A következő héten David már csomagolt - úgy tervezte, autóstoppal megy Hendersonville-be -, amikor felhívta Henry Gardner. Hallott David közelekedési problémáiról, s felajánlotta, hogy a kis Cessna 180-jával elviszi Észak-Karolinába és egyúttal körülnéz arrafelé. David hálásan elfogadta a segítséget.

     David sose repült kis géppel és amikor másnap kora reggel végiggurultak társával a kifutópályán, elfogta az idegesség. De az apró Cessna kecsesen libbent fel a levegőbe, úgyhogy egy kicsit felbátorodva kezdett navigátori - számában merően új - tennivalóival foglalkozni. Fél óra múlva azonban Haustonhoz közeledve, ködbe kerültek.
   - Semmi probléma - nyugtatta meg Henry az egyre idegesebb Davidet.- Vannak repülési térképeink és nézd csak: a houstoni rádiótornyok jól látszanak, kiemelkednek a ködből. Ha a tornyokat figyeljük, tudni fogjuk, hol járunk.
     Igaza volt, zavartalanul repülhettek tovább. Ám a köd sűrűbb lett és nem sokkal a Mississippi állambeli Jackson előtt a gép rádiója és összes műszere felmondta a szolgálatot. A két férfi egyáltalán nem látta a földet, s az irányítótoronnyal sem tudott kapcsolatba lépni.
David már-már kétségbeesett, amikor a köd hirtelen felszakadt, s közvetlenül alattuk megpillantották a repülőteret. Henry simán tette le a Cessnát és néhány perc alatt szerelőt is találtak. Megkönnyebbülten, de azért sietve megebédeltek, s miután a műszereket és a rádiót megjavították, a tankokat feltöltötték, hamarosan ismét felszálltak.

     Egy ideig jól ment minden. Előbukkant a nap és David szorongása csökkent. Kezdte élvezni a repülést és azt, hogy madártávlatból szemlélődhet. Mivel észak-keletnek tartottak, jobb kéz felől láthatta Atlantát. "Izgatott lettem - meséli -, mert tudtam, hogy nemsokára találkozom a feleségemmel és a lányommal."
De miután elhagyták a dél-karolinai Greenville-t, az eddig csak foltokban, itt-ott mutatkozó köd megint összefüggő masszává változott. A látási viszonyok épp csak annyit tettek lehetővé, hogy Henry az első hegyláncon átvigye a gépet - távolabb már szinte áthatolhatatlan falnak tűnt a köd s a két férfinak elszorult a szíve. Henry rádión megkereste az asheville-i repülőteret, utasításokat kért.
   - A köd miatt mi nem fogadunk és nem indítunk semmiféle gépet - felelte a repülésirányító -, és műszeres leszállásra nálunk nincs mód. Forduljon vissza és szálljon le Greenville-ben.
   - De nem tudok! - tört ki Henry. - Már alig van üzemanyagunk - arra semmiképp sem elég, hogy visszatérjük Greenville-be.

Rövid csend leett. Aztán: - Rendben - csattant a rádióhang - Mozgósítjuk a szükséges személyzetet. Végezzenek kényszerleszállást.

     David megmarkolta az ülése oldalát. Úgy rémlett, valamiféle sűrű, szürke felhőben repülnek, s az asheville-i irányítótoronyból aligha láthatják, hol vannak. Hogy fognak leszállni? - Megint elővesszük a térképet, mint az előbb - nyugtatta meg Henry, s miután egy-két percig nézegette őket, megkezdte - vakrepülésben - a leszállást. A repülőtér kifutópályájának alattuk kellett lennie - de mi lesz, ha nincs ott?

     Hirtelen egy hang harsant fel a rádióban: - Húzza fel a gépet! Húzza fel!
Henry azonnal maga felé húzta a botkormányt. És miközben a gép emelkedni kezdett, a két férfi rést vett észre a ködben, s attól, amit látták odalent, megfagyott ereikben a vér. Nem a kifutópálya fölött - egy államközi autópálya fölött voltak! Ha még néhány métert ereszkedtek volna, nekiütköznek egy hídnak és egész biztos lezuhannak.
Összenéztek. Már alig volt üzemanyaguk, s ebben a szürkeségben nem lehetett tudni, hol vannak. Henry újra ereszkedni próbált, most viszont kis híján néhány fának ütközött, amelynek a csúcsa kiállt a ködből. Megint felrántotta a gépet. Úgy látszott, nincs kiút. Elegendő üzemanyag nélkül - vagy az irányítótorony vezetése nélkül - hogy tudnának leszállni?

     Ekkor, óriási megkönnyebbülésükre, a repülésirányító higgadt hangja törte meg a fülke feszült csendjét: - Ha hallgat rám - mondta az illető -, segítek magának leszállni.
   - Persze, hogy hallgatok - szólt vissza Henry készségesen.
Az irányítás megkezdődött: - Jöjjön egy picit lejjebb... Most forduljon jobbra. Egy kicsit még lejjebb...

     David görcsösen markolta az ülést és buzgón imádkozott. Hála Istennek, a repülésirányító mégis megtalálta őket a radarral, bár a reptérnek,mint hallották, nincsenek meg a szükséges műszerei. De van-e még idejük, baj nélkül le tudnak-e szállni?
Ez lehetetlennek látszott. Az üzemanyagmérő mutatója a nulla közelében rezgett, de a hang nyugodt eréllyel folytatta: - Ne olyan gyorsan. Csak szép komótosan...- Hát sose lesz vége ennek a gyötrelmes útnak? És egyáltalán, viszontlátja még a feleségét és a lányát?
- Most egy kicsit emelje el. Na nem, túlságosan balra csúszott. Úgy rémlett, az idők végezetéig a levegőben fognak maradni. Ám a repülésirányító egyszer csak azt mondta: - Mindjárt a kifutópálya fölé érnek. Tegye le a gépet...most!

     Henry engedelmesen leereszkedett a ködön át, s valóban megpillantották a kifutópálya végét, kétfelől lámpákkal. Soha kellemesebb látványt! Perceken belül földet értek. David szemét ellepték a hála és a megnyugvás könnyei, amikor felfedezte, hogy Florence is ott áll a kifutópálya másik végén.
A Cessna gurult, gurult, aztán megállt, s a két férfi rövid hálaimát mondott. Majd Henry megint bekapcsolta a rádiót. - Nagyon, nagyon köszönjük - mondta a repülésirányítónak a megindultságtól remegő hangon. - Valószínűleg az életünket mentette meg.

     A választól azonban mind a ketten megdöbbentek. - Miről beszél? Azután, hogy azt mondtuk magának, menjenek vissza Greenville-be, teljesen megszűnt köztünk a rádió-összeköttetés.

Henry nem akart hinni a fülének.
   - Hogy érti ezt? - kérdezte.
- Semmit se tudtunk magukról, nem hallottuk, hogy maga beszélt volna hozzánk vagy bárki máshoz - felelte a repülésirányító.
   -  Mi voltunk a legjobban meglepve, amikor egyszer csak előbukkantak a ködből.

     David és Henry egymásra nézett. De hát akkor ki vezette át őket azon a szürkeségen és gondoskodott róla, hogy épségben földet érjenek? Teljes bizonyossággal sose fogják megtudni. De ha egy kis gép motorzúgását hallja, Davidnak ma is mindig eszébe jut az a repülőút. - Most már tudom, hogy bármilyen jelentéktelen részecskéje vagyok is ennek a nagy világnak, Isten rajtam tartja a szemét - mondja. - Velem van, támogat viharban

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés