Az angyalok szellemi lények, akiket Isten
test nélkül tervezett a kereszténység és
az egyház szolgálatára.

Luther Márton: Asztali beszédek

     Egy kis falu népe buzgón imádkozott, kérve, hogy az országukban dúló háború okozta vérontás és pusztítás elkerülje őket. Ám egyik éjszaka hadsereg érkezett, s körülvette a falut, hogy elfoglalja. Amikor az emberek reggel kinéztek a házaikból, meglátták a gyülekező katonákat és megijedtek.  - Mind egy szálig meg fognak ölni bennünket - mondták rémülten egymásnak.

     Egyikük azonban, egy fiatalember, aki gyakran vezette az esti imákat, láthatólag nem esett pánikba. - Nincs mitől tartanunk - mondta a barátainak. - Végtére is a mi seregünk nagyobb, mint az övék.

   -  De hisz' nekünk nincs is seregünk! - ellenkeztek a falusiak

      A fiatalember így fohászkodott: - Uram, engedd, hogy megnyíljon a szemük!

És íme, a falusiak megpillantottak egy másik sereget is - katonák várakoztak mindenütt a hegyoldalban, harcra készen s mennyei fényben ragyogva.

     Nyilván az ellenséges katonák is észrevették őket. Néhány perc alatt valamennyien felkerekedtek és elfutottak, mentették az irhájukat. És ettől fogva senki se háborgatta a falut.

      Ez az izgalmas történt a Bibliából való. A Királyok II.  könyvében olvashatjuk (6. 15-17), De sok ilyen eset történt a mi korunkban is, főképp a missziókban.

     Corrie ten Boom elmesélte, mi történt az úgynevezett ifjúságlázadás során Kongóban, amikor a lázadók egy iskola felé vonultak, amelyben kétszáz gyerek élt, misszionáriusok gyerekei. - Meg akarták ölni a gyerekeket tanítókkal együtt - írja. Az iskolában tudtak a veszélyről és imában kerestek menedéket. Nem volt ugyanis más védelmük, mint egy kerítés és néhány katona, míg a közeledő ellenség létszáma több százra rúgott.

     Amikor a lázadók már egész közel voltak, történt valami: megfordultak és elrohantak! Ez másnap és harmadnap is megismétlődött. Az egyik lázadó megsebesült és bevitték a misszió kórházába. Az orvos, miközben bekötözte sebeit, megkérdezte:  - Miért nem törtek be az iskolába, hiszen azt tervezték, ugye?

   - Mert nem mertünk - felelte a lázadó. - Több száz katonát láttunk, fehér egyenruhában és megijedtünk.

   - Afrikában a katonák nem viselnek fehér egyenruhát - fűzi hozzá ehhez Corrie. - Így ezek csakis angyalok lehettek. Milyen nagyszerű dolog, hogy az Úr megnyithatja az ellenség szemét, hogy angyalokat lásson!

     Joan G. Paton tiszteletes hittérítő volt, a délnyugat-csendes-óceáni Új-Hebridákon működött. Egyik éjszaka ellenséges érzelmű bennszülöttek vették körül  a misszió központi épületét, azzal a szándékkal, hogy kifüstöljék és megöljék Patonékat. John Paton és a felesége, akik egyedül voltak és teljesen védtelenek, egész éjjel imádkoztak, kérve Istent, hogy mentse meg őket. Amikor  megvirradt, ámulva látták, hogy ostromlóik odébbállnak.

     A törzs főnöke végülis felvette akeresztséget, s Paton tiszteletes megkérdezte tőle, hogy azon az éjszakán mi tartotta vissza őket, miért nem gyújtották fel házukat.

     A főnök elmondta, hogy erős őrséget látott -- száz és száz embert fénylő öltözékekben, kivont karddal. Úgy rémlett, az egész missziót körülzárják, s a bennszülöttek nem tudták rászánni magukat a támadásra. John Paton előtt csak ekkor világosodott meg a dolog: Isten elküldte angyalait, hogy megvédjék őket.

     Egy másik lelkésznek, aki a Norvégia eldugott völgyeiben élő családokkal igyekezett kapcsolatot teremteni, egyik alkalommal egy veszélyes hegyi ösvényen kellett leereszkednie. Az út csúszós és meredek részénél megállt és imádkozott: őrangyala segítségét kérte. És végülis baj nélkül lejutott.

    Az első háznál egy házaspárral találkozott és kisült, hogy figyelték, amint igyekszik lefelé azon a nyaktörő hegyi ösvényen. - Hát a társa hová lett?  - volt az első kérdésük, miután üdvözölték a misszionáriust.

   - Miféle társam? - csodálkozott a lelkész.

   - Az a férfi, aki magával volt.

   - De hát senki se volt velem. Egyedül járom a vidéket.

   - Ez meg hogy lehet? - kiáltották meglepetten. - Figyeltük magukat, ahogy jöttek lefelé és határozottan láttuk, hogy ketten voltak.

     1950 körül egy misszionárius házaspár, név szerint Egbert ésé Hattie Dyk, Tseltalban, egy Santo Domingo közelében levő indián faluban telepedett le és munkához látott. Idővel a falu összes lakosa - egy kivételével - keresztény lett, de a szomszédok sokat zaklatták őket, úgyhogy mindenüket összecsomagolva útnak indultak, s egynapi járásra onnan új, keresztény települést létesítettek. Dykék később elhagyták a közösséget, de hallottak arról, ami a helyüket átvevő misszionárius révén kiszivárgott.

     Nos, úgy hírlett, lakott a közelben egy bizonyos Domingo Hernandez, aki gyűlölte a keresztény szomszédait. Eltökélte, hogy felperzseli a településüket és valamennyiüket lemészároltatja. Egyik éjjel megbeszélte tervét a falujabeliekkel, s miután szurkos fenyőfáklyákat készített és kenukról gondoskodott, levezette őket a dombról és átkelt velük a folyón.

     Ám mielőtt megrohanhatták volna a keresztény falut, nagy fényességet vettek észre minden ablakban. Aztán az egész környék fölött valamiféle különös ragyogás támadt.

     Domingo Hernandez és az emberei úgy megrémültek, hogy megfordultak és hanyatt-homlok rohantak le a dombról, belevetették magukat a folyóba, átúsztak és csuromvizesen, futva tették meg a nem egészen egy kilométeres utat hazáig.

    Másnap reggel a Hernandez falujabeli asszonyok, ruháikat mosva a folyóban, átkiáltottak a túlsó parton dolgozó keresztény asszonyoknak: - Mi volt az a fura világosság az éjjel a kunyhóitokban?

   - Miféle világosság? - kérdeztek vissza a keresztény asszonyok. - Nem volt semmiféle világosság. Mindnyájan aludtunk.

     Végezetül hadd soroljam ide azt a történetet, amelyet egy gyermekgyógyászati ápolónő és evangélikus diakonissza mondott el, aki 1945-ben, amikor az orosz csapatok már sok német várost megszálltak, Danzigban dolgozott. Számos nőt erőszakoltak meg, s az éjszakákat rettegés töltötte be. A diakonisszák annyi nőt és gyereket gyűjtöttek össze, ahányat csak tudtak, s átmenetileg egy iskolában, egy hevenyészett kis épületben helyezték el őket. Gyakran kellett éjszaka is dolgozniuk, s áramszolgáltatás nem lévén, gyertyacsonkokkal világítottak. Mivel egyedül ebben az épületben látszott némi fény, ők is ki voltak téve annak a veszélynek, hogy oroszok hatolnak be hozzájuk. Ennek ellenére a nép "a béke szigete"-ként emlegette házukat, mert úgy látszott, ott sohasem történik semmi rossz. És egyre többen kerestek náluk menedéket.

     Egyik nap egy asszony elhozta a gyerekeit és kérte a diakonisszákat, hogy fogadják be őket. A gyerekek kizárólag világi nevelést kaptak és soha senkit sem láttak imádkozni. Aznap este, amikor a közösség ájtatosságot tartott, az új fiú, ahelyett, hogy összekulcsolta volna a kezét, mint a többiek, tágra nyílt szemmel valahova a távolba meredt. A közösség elénekelt egy jól ismert éneket, kérve Istent, küldje el angyalait, hogy "arany fegyvereket helyezzenek ágyaink köré".

   - Amikor elhangzott az ámen, a fiú odajött hozzám, megfogta a kezemet és kivezetett az épületből - mesélte később a diakonissza. - Egyre a mellcsontját ütögette és ezt mondta: "Idáig. Idáig ért nekik."

    A diakonissza megkérdezte, mire érti ezt. A ház tetején húzódó esőcsatornára mutatva, a fiú megismételte, amit mondott: "A csatorna ért nekik idáig!"

    "De hát miről beszélsz?" - kérdezte a diakonissza.

      A gyerek erre elmondta, hogy mialatt mindenki énekelt, ő az épület minden sarkánál egy-egy fénytől sugárzó férfit látott. Olyan hatalmas termetűek voltak, hogy fölébe magasodtak a tetőnek.

   - Ekkor értettem meg - tette hozzá a diakonissza -, miért hívhatták ezt a házat "a béke szigete"-nek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés