Építőmesterek

Ami megoldhatatlan az egész emberiség
számára, az megoldható lehet az angyalok
metafizikája és fiziológiája számára.

Joseph Glanvill:

A dogmatizálás hiábavalósága

     Az 1800-as évek derekán katolikus apácák bátor kis csapata utazott lapátkerekes hajón és ekhós szekéren Kentuckyból a nap perzselte Santa Fébe (Új-Mexikó), hogy ott iskolát alapítson. Új környezetük sivár volt, az emberek legnagyobbrészt bennszülött amerikaiak és mexikóiak, s a loretói nővérek, miközben buzgón tanultak spanyolul és igyekeztek alkalmazkodni az adottságokhoz, egy kis vályogházban laktak. Később aztán mexikói ácsok tágasabb zárdát, iskolát és egy vályogkápolnát építettek.

     Az utóbbi azonban idővel szűknek bizonyult az egyre gyarapodó közösség számára. 1873-ban tehát építeni kezdtek egy nagyobbat, most már kőből. Alapítójuk, egy francia származású püspök iránti tiszteletből a nővérek elhatározták, hogy a Loretói Kápolna az első gótikus építmény lesz a Mississippitől nyugatra. És délnyugati fogalmak szerint tekintélyes méretű is lesz: huszonöt méter hosszú, nyolc széles és huszonnyolc  magas, a végében kórussal.

     A munka jól haladt - közvetlenül a befejezés előtt azonban a nővérek iszonyatos hibát fedeztek fel. A kápolnából nem lehetett felmenni  a kórusra. A tervekből szerencsétlen módon kimaradt a lépcsőház, illetve az összekötő rész. Magdalen anya, a csoport főnöknője több hozzáértő áccsal is tárgyalt, de valamennyinek ugyanaz volt a véleménye: ilyen körülmények között lépcsőt építeni lehetetlen. A kórus rendkívül magasan van, mondták, a megfelelő feljáró ezért túl sok helyet igényelne. Két lehetőség volt csak: létrán mászni fel a kórusra, amit kevés nővér talált elképzelhetőnek, vagy lebontani és átépíteni, aminek katasztrofális anyagi következményei lettek volna.

     A nővérek úgy döntöttek - tipikus hívő-magatartás -, hogy egyelőre nem tesznek mást, mint imádkoznak és várnak. Novénát kezdtek, kilencnapos imasorozatot: Szent Józsefhez, az ácsok védőszentjéhez fordultak, megvalósítható - és persze nem túl költséges - megoldást kérve tőle.

     A novéna utolsó napján ősz hajú férfi állt meg a zárda kapuja előtt, egyik kezében egy szamár kantárja, a másikban szerszámosláda.

   - Hallottam, mi a baj a kápolnájukkal - mondta Magdalen anyának. - Megengedi, hogy megpróbáljam megépíteni azt a lépcsőt?

   - Már hogyne engedném - felelte Magdalen anya. Később aztán alighanem sokat töprengett rajta, hogy miképp tudta megépíteni. Mert, mint kiderült, mindössze kalapácsa, fűrésze és fejes vonalzója volt. Annak sincs semmi jele, hogy faanyagot rendelt volna, bár néhány szemtanú szerint mindenféle dézsák álltak körülötte, tele vízzel és deszkadarabokkal.

     A munka időtartamát illetően megoszlanak a tanúvallomások - van, aki hat, van, aki nyolc hónapot mond -, az viszont tény, hogy dolga végeztével az ősz férfi eltűnt. Magdalen anya ki akarta fizetni, de nem találta sehol. A helyi fűrésztelepen pedig nem is tudtak a "próbálkozásáról", nemhogy anyagszámlák maradtak volna utána. Mind a mai napig nincsen nyoma, hogy kifizették volna a munkáját.

    Pedig micsoda munka volt! Amikor a nővérek a kápolnába mentek, hogy megszemléljék a végeredményt, kecses csigalépcsőt találtak, amely olyan furfangosan volt megtervezve, hogy a lehető legkevesebb helyet foglalja el. Megalkotója csak ékeket, csapokat használt - szöget nem. Minden lépcsőfok több darabból készült, s a hajlása, illesztése tökéletes. A lépcső két teljes háromszázhatvan fokos fordulattal visz fel a kórusra, s mivel központi tartóoszlopa vagy egyéb támasztéka nincs, rég össze kellett volna omolnia. A szakértők nem tudták megállapítani, milyen fából an, de az nem vitás, hogy ez a fafajta Új-Mexikó térségében nem honos. Vajon honnan szerezte az ács? Némi kis módosításokat és a karfát kivéve, amivel kiegészítették , a lépcső ma is olyan, amilyen több, mint száz éve volt - a tervezés csodája, amelyre az idelátogató építészek, mérnökök, statikusok raja egyszerűen nem talál magyarázatot.

     A nővérek természetesen nem nyilatkoznak róla, ki volt a tapintatos építőmester - ez úgyis csak spekuláció lehetne. De áhitattal emlegetik a tettét és közösségük örökké hálás érte.

     Hasonló esemény történt a Kentucky állambeli Covingtonban is. 1938-ban Maurice Coers tiszteletes és felesége a Szentföldön járt, s töbek között meglátogatta, mélyen megrendülve a sziklasírt, amelyről azt állítják, hogy hiteles források szerint Jézus nyughelye volt. Coers tiszteletes később elhatározta, hogy e sír másolatát újból megépíti Amerikában. Bizonyára kegyhely lesz, gondolta,vonzani fogja mindazokat -a kereszténység bármelyik felekezetéhez tartozzanak is -, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy a Szentföldre menjenek.

     Az 1950-es évek közepe táján Coers tiszteletes, a baptista Immanuel-templom lelkésze volt Covingtonban, s egy alkalommal megemlítette nagy álmát gyülekezetének. A hívek lelkesen támogatták tervét, s Coers tiszteletes hamarosan meg is találta a legalkalmasabb helyet a megvalósításra, egy szép dombot az Ohio-folyó partján. A tulajdonos először nem akarta eladni a szükséges területet, de aztán mégis kötélnek állt. Egész Covingtonban sokan adakoztak, s a végső, jóval bővebb tervekben már egy első századbeli ácsműhely reprodukciója, kápolna és könyvesbolt is szerepelt. Coers A remény kertje nevet adta a komplexumnak.

      A sír és a kert elkészült - és különböző egyházi közösségek már ájtatosságokat, imaórákat is tartottak a sír bejáratával szemben levő patió-n, zárt belső udvaron -, amikor nehézségek támadtak. Az 1958-as tél folyamán a domboldal megereszkedett, s a nagy költséggel kialakított együttes a sétányokkal és magával a patióval együtt csúszni kezdett lefelé.

     A következő nyáron az Immanuel negyvenezer dollár kölcsönt vett fel és cementcölöpöket süllyesztett a földbe, több tonna betonnal támogatta meg a domb tövét  - idézi fel a mentőakciót az egyházközség egy régi tagja. A patiót is újjáépítették és alábetonozták.

     A következő télen azonban az egész komplexum, a patiót is beleértve, tovább süllyedt és csúszott. Neves szakemberek érkeztek, hogy felmérjék a helyzetet, de az ítélete valamennyinek ugyanaz volt: A remény kertje ezen a helyen nem tartható fent biztonságosan. Arra viszont már nem volt pénz, hogy másutt újrakezdjék az egészet.

   - Az embernek majd megszakad a szíve - mondja ma Maurice Coers özvegye. - A remény kertje Maurice nagy álma volt, amely valóra vált és most azzal fenyeget, hogy semmivé válik.

     1959 augusztusának egyik forró napján az egyházközség több tagja álldogált a kertben és csüggedten vette számba a lehetőségeket. Mit tehetnének? Távolítsanak el még több fát? Állítsák helyre a megrongálódott részeket? Próbálkozzanak még több betonnal a domb tövében? Vagy hagyjanak veszni mindent?

     Senki se vette észre a kerten át közeledő idegent, amíg meg nem állt előttük.

   - Coerst tiszteletest keresem - mondta.

    A többiek szemügyre vették. Hatalmas termetű férfi volt, biztosan több, mint százötven kiló és kezeslábast viselt. Valaki megkereste és odahívta a lelkészt.

   - Úgy hallom, megindult Önök alatt a föld - kezdte az idegen.

    - Meg, sajnos - hagyta rá Coers tiszteletes. - Odalent tele van beton- és acélcölöpökkel a domb, de úgy látszik, minden hiába: tovább csúszik és persze az is, ami rajta van.

   - Mutasson meg nekem mindent - mondta a jövevény.

     Coers tiszteletes, akire nagy hatást tett a termetes férfiú méltóságteljes viselkedése és nyugodt magabiztossága, teljesítette a kívánságát, a többiek pedig tovább tanakodtak és járkáltak a kertben. Ám, amikor visszatért a rövid szemleútról, a lelkész fel volt villanyozva. Kiderült ugyanis, hogy a kezeslábast viselő férfi mérnök, aki sokat dolgozott vasútépítéseknél, főleg a Nyugat hegyei közt.

   - Azt mondta, írjak le mindent, tessék, itt van - mondta Coers híveinek, néhány papírlapot lobogtatva. - Eszerint fel kell vennünk egy pár munkást és építenünk kell egy olyan falat, amilyenekkel a vasút fékezi meg a dombokat...- Coers tiszteletesben megint fellángolt a lelkesedés és az öröm. Senki se vette észre, hogy a kezeslábast viselő férfi közben eltűnt.

     Felvették a munkásokat, s a támfal még a kitűzött határidő előtt elkészült. De vajon megtartja-e a dombot?

     Megjött a tél, olyan hideget hozva, amilyen ritkán fordul elő Kentuckyban. Szinte naponta fagyott és olvadt, s egész Covington lélegzetvisszafojtva leste a fejleményeket. Keményebb próbának nem is lehetett volna alávetni a falat. De erősebbnek bizonyult az elemeknél: egyetlen köbméter föld se mozdult el.

     A covingtoni domboldal azóta népszerű zarándokhellyé vált, s a kápolnában egymást követik az esküvők, az ájtatosságok és a szemináriumok. Az ácsműhelyben látható szerszámok sok száz évesek: David Ben Gurion izraeli miniszterelnök ajándékai. A Siratófal egy darabja, egy egyiptomi zászló, egy kő arról a helyről, ahol Krisztus a hegyibeszédet elmondta, jól megfér a legkülönbözőbb templomok által adományozott színes üvegablakokkal és szobrokkal: A remény kertje valóban ökumenikus létesítmény.

     A támfal kevés látogatónak tűnik fel, bár ha mérnök akad köztük, az mindig megcsodálja, mert sajátosan megtervezett, "egyedi" építmény. De senki se tudja megmondani, kinek köszönhető. Tapintatos szellemi atyja ugyanis nem küldött számlát az egyházközség vezetőségének. És nem volt a tagja egyetlen mérnökszövetségnek sem, nem szerepelt az okleveles mérnökök jegyzékében, s noha impozáns jelenség volt, többé senki sem látta a környéken.

     Ám akárcsak a Santa Fé-i csigalépcső, a fal is némán, de nagy meggyőző erővel tanúskodik bizonyos láthatatlan dolgokról.