Angyal hajolt be sátramon,
Tekintetével megfogott;
Sátram kidőlt, él vízióm;
jött és ment: ennyit tudok

James Russel Lowel: Ő jött és ment

     Dr. Raymund Edman, aki 1900-ban született, misszionárius volt, előadó, a történelem professzora és - huszonöt éven át - elnöke az Iliois állambeli Wheatonban működő Whearon College-nak, Billy Graham tiszteletes és sok más neves keresztény vezető alma materének. Dr. Edman tizenkilenc könyvet írt és az Alliance Witness-t is szerkesztette, de valószínű, hogy leginkább a mélységes hite és az odaadás tette ismertté, amellyel elmerült Istenben és szolgálta őt. "Misztikus volt, a szó legigazabb, legszebb értelmében - mondta róla Billy Graham a temetésén, 1967-ben. - Életének egy része mindig mennyben folyt."

     Dr. Edman szentül hitte, hogy az angyalok beleavatkoznak az e világi dolgokba, s ez a tevékenységük időnként megkívánja, hogy emberi alakban jelenjenek meg. Ilyenkor "sem az öltözékük, sem a beszédjük nem különbözteti meg őket a többi jelenlévőtől - állította. - Csak az érzékeny, mélyebbre hatoló szív érti meg és általában az is jóval később, hogy az az idegen, aki valamilyen veszélyes helyzetben segített, valójában isten egyik angyala volt." Példaként dr. Edman a saját élete egyik mozzanatát idézi fel Wheaton College Bulletin-ben:

     Edman és a felesége - két fiatal misszionárius - 1923-tól 1929-ig az ecuadori Andokban dolgozott. A város szélén telepedtek meg, hogy a spanyolul beszélő városiakkal éppúgy foglalkozhassanak, mint a félénk, bizalmatlan indiánokkal, akik a piacra tartva a házuk előtt mentek el.

     Munkájuk azonban nemigen akadt. "Az emberek barátságtalanok voltak, sőt akadtak fanatikusok, akik még azt is ádázul ellenezték, hogy a városukban maradjunk - meséli Edman. - Olykor egész népes csoportok verődtek össze, szitkokat szórtak ránk, köveket hajigáltak. A környékbeli indiánok pedig nem mertek érintkezni velünk, mert a városiak megfélemlítették őket. Ennélfogva gyakran még a legszükségesebbet is nehéz volt beszerezni: gyümölcsöt és főzelékfélét, vagy faszenet a konyhai tűzhelyhez." De a fizikai kellemetlenségen kívül volt egyéb is, ami talán jobban megviselte őket. a magány.

A fiatal pár ugyan sohasem félt, de mert az itteni társadalom egyetlen rétegének a támogatására sem számíthattak - még egy barátjuk sem volt, aki bátorította volna őket ebben az idegen országban - lelki elszigeteltségük igen nagyfokú lehetett. És mivel tudták, hogy bárki zaklathatná őket, vagy belopózdva a házba elemelhetne ezt-azt, állandóan zárva tartották a magas vaskerítés rácskapuját, ami valószínűleg szintén hozzájárult, hogy nagyon érezzék a kapcsolatok hiányát.

    A házaspár gyakran vendégelt meg éhes idegeneket és megpróbált élelmet vagy más szükségeset vásárolni arra járó indiánoktól és egyszer déltájban, amikor épp a ház hátsó traktusának zárt kis udvarán ebédeltek, zajt hallottak a kapu felől. Edman kiment a kulccsal, s egy mezitlábas indián asszonyt látott a kapu előtt, egyik keze a rácson belül és a lakattal verte a láncot. Durva gyapjúszövetből való ruha volt rajta, házilag készített, tarka övvel, nyakában gyöngyök, fején a hegyi asszonyok nagy, nehéz kalapja. Vállán batyu volt, meg egy kék kendő, de semmi se mutatta, hogy bármit is el akarna adni. Edman eddig még nem látta.

     Amikor a kapuhoz ért, az asszony halkan beszélni kezdett a város közelében élő indiánok spanyol-kecsua keveréknyelvén. Arra az evangéliumi idézetre mutatva, amivel Edmanék a tornácukat ékítették, megkérdezte:

   - Maguk azok az emberek, akik azért jöttek ide, hogy az élő Istenről beszéljenek nekünk?

     Edman meghökkent. Ezt még senki sem kérdezte tőle.

   - Igen, Mamita (Mamácska) - felelte. - Azok vagyunk.

     Az asszony akkor felemelte a kezét, amely még mindig a rácson belül volt és imádkozni kezdett: Isten áldását kérte e házaspár otthonára, hogy bátran követni tudják az ő útmutatásait, s hogy örömüket leljék feladatukban. Végül pedig megáldotta Edmant, visszahúzta a kezét, fénylő szemmel rámosolygott, aztán meghajolt és elment.

     A misszionáriust annyira meglepte ez a kedvesség és bíztatás, hogy egy szót sem tudott szólni. Aztán  eszébe jutott, hogy meleg van, s az indián asszonyt be kellene hívni, hogy egyen és pihenjen - kinyitotta a kaput, s kiment, hogy visszahívja. Az eltelt idő alatt legfeljebb öt, vagy tíz métert tehetett meg bármelyik irányban. De nem volt sehol.

     "Hova mehetett ilyen gyorsan? Az utcasarok legalább ötven méterre volt a kapunktól, s ezen az ötven méteren nem volt semmiféle nyílás." Edman a sarokig szaladt - arra gondolva, hogy az asszony ilyen messzire jutott is, biztosan meglátja -, de most se látta és itt sem tűnhetett el valamilyen közben, sikátorban, minthogy nem volt ilyen. Edman a legközelebbi nyitott kapuhoz ment, s a két férfit, aki egy kereket javított, megkérdezte, nem ment-e arra, vagy be egy indián asszony.

     A két férfi felnézett:

   - Nem, uram.

   - Úgy értem, hogy most, egy perce.

   - Uram, legalább egy órája bajmolódunk itt - felelte az egyik -, de ezalatt senki se jött be és nem is ment ki.

     Edman visszasietett a sarokra, de egy lelket se látott. Elgondolkodva ment haza és elmondta a dolgot a feleségének.

     A következő napokban Edmant különös meghatottság és béke töltötte el, nehéz megbizatása nem nyomasztotta már. Mintha valamilyen édes és meghatározhatatlan illat lengte volna körül, amely nem származhatott kertje virágaiból. Csak később, lassacskán összerakva a részleteket fedezte fel az egésznek az értelmét. "Ráeszméltem, hogy a mindenhatónak épp egyetlen földi szolgája sem volt a közelben, aki lelket önthetett voln két fiatal misszionáriusba, így kegyeskedett egy angyalt leküldeni az égből - vonta le a végkövetkeztetést Edman.

   - Azóta sok év telt el, nem egy komoly megpróbáltatás ért, de életemet mindig beragyogta Isten áldása, amit egy olyan valaki mondott el, aki egészen úgy festett, mint egy öreg kecsua indiánasszony."

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés