Úr angyala, én drága őrzőm!
Az Úr szeret, s rád bíz e földön!
Oldalamtól ma el ne ess:
világíts, tarts, uralj, vezess!

Katolikus ima

     Zena Marie Anagnostou a legfiatalabb tagja egy hétgyermekes, a kaliforniai Antiochban élő családnak. A középiskola második osztályát végezte, amikor egyik nővérének, Renenek, aki már férjnél volt, megszületett első gyermeke, Brian.

   - Anyu, meg én, mi ketten foglalkoztunk vele, amikor Rene megint dolgozni kezdett - mondja Zena. - Az ágya az én szobámban volt és néha éjszakára is ott maradt. Nagyon közel kerültünk egymáshoz.

     Aki csak ismerte Briant, egyetért abban, hogy ízig-vérig amerikai fiú volt. Élvezte az életet és úgy látszott, mindenkit kedvel. Iskolás korba kerülvén osztályelső lett, színjeles bizonyítványokkal.

     Bár az egész család összetartó, a nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek mindenről beszámolnak egymásnak, Zena és Brian között különösen erős volt a kapocs.

   - Mindenhova elvittem az öcsémmel, Seannal együtt: templomba, moziba, tó körüli sétákra - meséli Zena. - Egyetemista koromban a két fiú a college-ban is gyakran meglátogatott. Újrahasznosítható konzervdobozokat gyűjtöttünk, hogy legyen egy kis spórolt pénzünk. És beszélgettünk sok mindenről: az álmainkról és gondolatainkról.

     Egyik nap - Brian már tizenegy éves volt - Zena az esti műszakban dolgozott a Roseville Kórház orvosi irattárában. Theresa nevű nővére szaladt be hozzá a hírrel:

   - Zena, baleset történt Briannel...

   - Briannel! Miféle baleset?

   - Elütötte egy autóbusz, amikor hazafelé jött az iskolából. - Theresa sírni kezdett.

     Zena megkövülten állt. Szörnyűség, gondolta. És talán itt van a kórházban? Akkor rögtön fel kell mennie hozzá.

   - Theresa, hol van Brian? Itt van az intenzíven? Mennyire súlyos a dolog?

     - Nem úszta meg, Zena - meghalt.

    Zena nem akarta elhinni. Még akkor sem tudta felfogni, mi történt, amikor már a hullaház felé robogtak - túlságosan nagy volt a veszteség. De lassacskán belátta, hogy kénytelen elfogadni a tényeket, bármilyen képtelennek tűnjenek is. Brian leszállt az iskolabuszról, hallotta, hogy hátulról jön a városi busz és az út szélén várta, hogy elhaladjon. A városi busz azonban hirtelen bekanyarodott az álló iskolabusz elé, elkapta és halálra gázolta Briant.

    Brian halála az egész családot feldúlta. Zenának úgy rémlett, valamiféle ködben jár-kel. Tudta, hogy Isten végülis átsegíti ezen, egyelőre azonban elviselhetetlennek érezte fájdalmát.

     Mivel az esi műszakban dolgozott a kórházban, Zena gyakran éjfél után kettőkor, háromkor ért haza. Egyik vasárnap, nem sokkal Brian halála után, bár általában elkísérte családját a nyolc órai misére, hagyott egy cédulát, hogy ma tovább fog aludni és a déli misére megy el.

     A templomban nem sokan voltak, amikor Zena megérkezett és nagyon meleg volt. Minthogy elől szokott ülni, a második padhoz ment, ahol most csak egyvalaki ült, egy tizenkét év körüli fiú. Zena még oda sem ért, amikor a gyerek már feállt és kilépett a padból, hogy beengedje. Zena csüggedten roskadt le valahol középtájon. Közvetlenül mögöttük néhány idősebb hölgy ült.

     A mise folyamán Zenának feltűnt, hogy a fiú milyen jól tudja az imákat. És nemcsak a hívek válaszait mondta, hanem a pap szövegét is maga elé mormolta, holott ez általában nincs benne az imakönyvekben.

   - Mélységes béke sugárzott belőle és olyan jó volt nézni...Az összes éneket együtt zengte a többiekkel, mégpedig anélkül, hogy használta volna az énekeskönyvet és a hangja szép volt - mondja Zena. Gyászos hangulata oszladozni kezdett. - Szerettem volna megmondani neki,milyen öröm a magamfélének, ha látja, hogy egy ifjú ember ennyire szívvel-lélekkel vesz részt a szent áldozatban. - Elhatározta, hogy ezt mise után meg is teszi.

     Sok katolikus templomban az a szokás, hogy a hívek egymás kezét fogva mondják el a miatyánkot, s amikor ennek elérkezett az ideje, a fiú mosolyogva odajött Zenához és megfogta a kezét. Nagyon meleg volt a keze és meghitten simult bele a lányéba. Zena lelkében derü áradt szét, balzsamként enyhítve még nagyon is friss fájdalmát.

     Következett az áldozás, s a hívek sorra elhagyták a padokat. Zena is kilépett az övéből, s a fiú kissé hátrahúzódott, hogy maga elé engedje az oltár felé menet. Zena megáldozott, oldalt lépett.

   - És a szemem sarkából láttam, hogy utánam a fiú áldozott meg - mondja.

Zena aztán elindult vissza a padjához, de hátrapillantott, jön-e a fiú is.

    Ám az már nem volt ott. Igen, bár Zena jól látta mind a három közeli kijáratot - és padtársa egyiket sem érhette el az eltelt néhány másodperc alatt -, a fiú egyszerűen eltűnt. Zena gyorsan körülnézett a templomban, de hiába: nyoma veszett.

     Zena még a mise után is ezen töprengett. Furcsa, hogy valaki, aki ennyire illemtudó, a vége eltt ott hagyjon egy misét, gondolta. Talán megártott neki a meleg? Az idős hölgyek nyomában végigment a padsorok között, kilépett a napfényre.

   - Véletlenül nem látták azt a fiút, aki áldozáskor elment - kérdezte tőlük -, azt, aki önök előtt ült a mise alatt?

     Az idős asszonyok összenéztek, aztán zavartan Zenára meredtek.

   - Semmiféle fiú sem ült előttünk, kedves -  mondta egyikük szeliden. - Maga egyedül volt a padban.

     Az Anagnostou családnak ez az eset nagy vígasz volt. Brian őrangyala nyilván így jelezte Zenának, hogy minden rendben van.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés