...Más csillagokat látott, kéken derengő
fényt, s úgy érezte, körülöleli  a kékség
és lebeg. Néhány másodperccel később,
enyhe zökkenővel, leért a sziklára.

Ray Bradbury: Tűzgömbök

     A szeretet érintése lehet nagyon könnyed, épp csak afféle jelzés, hogy van a közelben valaki, aki segíthet, épp csak egy-két odasúgott szó,vagy simogatás. Lehet fizikai, de láthatatlan valami is. És bizonyos esetekben ez az érintés már inkább fogás majdnem markolás - de ilyenkor sem látszik, ilyenkor sem "bizonyítható' semmi.

     Jean Bliltz az ötödik gyermekét várta és már csak néhány hónapja volt hátra. Egy hideg tavaszi reggelen korán ébredt fel wichitai otthonukban, s miután megfőzte a kávét, kiment, hogy megnézze, ott járt-e már a tejes.

     Az éjszaka folyamán a hátsó tornácon tükörsima jég keletkezett, s ahogyan Jean rálépett, mindkét lába kiszaladt alóla. Korlát, vagy más, amibe megkpszkodhatott volna nem volt, lépcső viszont közel. És Jean már látta magát  - majdnem úgy, mintha lassított flm peregne előtte -, amin zuhan...zuhan...és talán a születendő kicsijét is elveszíti.

     Ekkor hirtelen két erős kéz ragadta meg és felállította, közvetlenül az ajtó mellé. Hál' istennek a férje is korán felébredt és a kellő pillanatban épp a kellő helyen volt! Jean még mindig hevesen dobogó, de hálatelt szívvel odafordult hozzá...de senki sem volt ott! Az ajtó nyitva, a konyha üres és még a hófödte udvar is csendes volt, csak a szél sóhajtozott egy kicsit.

     Jeannak erős, egészséges fia született és ma már nyolc gyerek anyja.

     A kis Tessre is ugyanilyen éberen vigyázott valaki. Tess az egyik barátnőjével játszott egy tenesseei udvaron, s aztán eljött az ideje, hogy hazamenjen. Elbúcsúzott játszótársától, az udvar végében húzódó hasadékhoz szaladt, s nekirugaszkodott, hogy átugorja, ahogy hazafelé menet mindig tette. De bár a lába kétségkívül elhagyta a talajt, érezte, hogy a karjait egy-egy kéz ragadja meg és visszarántja, úgyhogy a vízmosás innenső oldalán ért földet.

     Mi történik itt? A kislány zavartan hátrált néhány másodpercig, s megint nekifutamodott, másodszor is megpróbálta átugrani az árkot. A két kéz ismét elkapt, visszatartotta, majd óvatosan ismét letette. De hisz' a játszótársa ár bement vacsorázni - és senkit se látott sehol!

     Tessnek nem fért a fejébe a dolog - a hasadék széléhez ment,s átnézett. A túlsó oldalon, pontosan ott ahova ugrott olna, összetekeregve egy kígyó feküdt.

     A "gyengéd érintésre" Emily Frank-Pogorzelski esetében még titokzatosabb formában került sor. Kora este volt - az anyák mindennapjainak keserves időszaka - s Emily a vacsorával foglalatoskodott. Dianna, az épphogy járni tudó kislánya játék lovát futtatta körbe-körbe a konyhában Emily többször is majdnem megbotlott bene és kattogó játékszerében.

Türelme percről percre fogyott. Végülis dühösen lehajolt, hogy jó messzire lökje a lovacskát és a lányát is odébb gurítsa, ne legyen mindig az útjában.

    - Hirtelen úgy éreztem, hogy a karom megáll a levegőben, mintha valamilyen láthatatlan akadályba ütközött volna - meséli Emily. - Nem egy másik kéz fogását vagy markolását éreztem, hanem szabályszerű bénultságot, a vállamtól egészen le az ujjaim hegyéig. És biztos voltam benne, hogy az az erő, amely hat rám (és erőtlenné tesz), valahonnan kívülről jön, nem tőlem ered.

   Zsibbadtságot, bizsergést nem érzett; minden irányban tudta mozgatni a karját, kivéve Diana lova irányát.

     Emily döbbenten nézett fel. És azoknak a tizedmásodperceknek az egyikében, amelyek egy örökkévalóságnak tűnnek, észrevette, hogy a pinceajtó nyitva van. Ha meglöki Dianát, a kislány odacsúszott volna az ajtóhoz  - és azon át lezuhant volna a lépcsőn, le a lenti kőpadlóra.

     Mary Stebbisnek, egy másik fiatal anyának is nehéz napja volt, most pedig nem gyázött háborogni néhány lármás szomszéd miatt. Végülis nem bírta tovább, dúlva-fúlva kirohant a hálószobából, ledobogott  a lépcsőn, s nagy léptekkel a konyha felé tartott. Az alagsor nyitott ajtaja azonban útját állta.

    - Amennyire vissza tudok emlékezni, családom egyetlen tagja se volt a konyhában. Sőt, biztosra vettem, hogy üres a ház - mondta nekem.

     Mary megragadta az ajtót, hogy jól bevágja, s ezzel valamelyest enyhítse a dühét. De valami erős nyomás furcsamód meggátolta  ebben. Ez a "nyomás" olyan volt, mint valami láthatatlan anyag, valami puha párnaszerűség, amely két-három centit engedett, ám akkor feltehetően újabb akadálynak ütközve, visszalökte Mary kezét.

A fiatalasszony egyszerűen képelen volt befejezni a mozdulatot.

     Mary meghökkent, az ajtó mögé nézett - és elakadt a lélegzete. Az alagsorba vivő lépcső tetején ott volt a kétéves kislánya. Ha becsapta volna az ajtót, megütötte volna vele a kicsit, az egyensúlyát vesztve lebuckázott volna a lépcsőn a betonra.

     Az "érintettek" minden esetben megrettentek, amikor végig gondolták, mi történhetett volna és örültek, hogy minden rendben van. Emily mást is érzett: megnyugvást.

   - Úgy rémlett nekem, az a csodálatos lény, aki nem engedte, hogy súlyos hibát kövessek el, ezt mondja: "Hát igen, ingerült voltál - no és? Ne foglalkozz vele. Felejtsd el."

     Nem tudom, melyikünk őrangyala volt ezt a lény, az anyém, vagy a kislányomé - esetleg a kettő együtt - mondja Emily. - De néha úgy érzem, egy szellem van a jobb vállam mögött olyan közel, hogy meg tudnám érinteni, s ez a szellem csupa szeretet. Boldogok vagyunk, hogy ilyen lények gyámolítanak és időnként önmagunktól  is megmentenek bennünket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés