Ám ha ezek a lények oltalmaznak
benneteket, azért teszik, mert ezt
imáitokkal kéritek tőlük.
Szent Ambrus
Vajon akkor is megmenthetnek minket az angyalok, ha nem látjuk őket? És olyan köznapi doktoktól is, mint az időjárás viszontagságai?
Egy igen szeles, sőt viharos reggelen a hetvenkilenc éves Anna May Arthur felfelé igyekezett egy katedrális meredek lépcsőin szülőföldjén, Írországban. Tudta, hogy inkább az elülső, a főkapuhoz ivő lépcsőt kellett volna választania, ahol valamelyest védve volna és a karfát is használhatná, de a templomkerten át jött és a hátsó oldalajtó lépcsője közelebb volt.
Miközben felfelé lépkedett, szél meg-meglökte, s egyre bizonytalanabbnak, védtelenebbnek érezte magát. Mivel a hívek legtöbbje elől, a főkapun ment be, senki se volt a közelében, akitől segítséget várhatott, akire támaszkodhatott volna. - Elképzelem, mi történik, ha elveszítem az egyensúlyomat: hanyatt esem és szegény fejem széthasad - meséli Anna May. - Még abban sem bízhattam, hogy valaki megtalál.
A negyven lépcső hovatovább négyszáznak tűnt. És amikor már csak néhány volt hátra, a törékeny asszony félelmei valósággá váltak: egy különösen erős szélroham megtaszította és hátratántorodott.
Anna May ösztönösen az égiekhez fordult, ezt kiáltva: "Ó, őrangyalom, ments meg!" És azonnal két erős kezet érzett a hátán - valaki előretolta, úgyhogy megint fel tudott egyenesedni.
- Az igazat megvallva nem is lepődtem meg - mondja Anna May. - Sőt az futott át az agyamon, hogy ha megfordulnék, tényleg egy égi lényt látnék talpig fehérben! Mit mond az ember az őrangyalának?, gondoltam.
De amikor megfordult, Anna May egyik szomszédját látt: neki köszönhette, hogy talpon maradt. Évek óta ismerte Thomas Hillent és tudta, hogy súlyos szívbeteg. Aki, mivel kímélnie kell gyenge szívét, mindig csigalassúsággal jár-kel. Most kockára tette volna az egészségét, hogy megmentse őt?
- Amikor bejöttem a templomkertbe, láttam, hogy maga meginog és botladozni kezd háttal lefelé a lépcsőn - mondta Thomas Anna May-nak.
- De Thomas, hogy jutott fel ide ilyen gyorsan?
- Éppen ez az! Fogalmam sincs!- A férfiról lerítt, mennyire meg van rökönyödve. A templomkert kapujánál volt, legalább negyvenlépésnyire a lépcső aljától, amikor észrevette, hogy Anna May, aki már majdnem felért, elveszti az egyensúlyát.
És egyszer csa ő is ott volt, a távolság és a magasság ellenére, közvetlenül az asszony mögött.
- Nem emlékszem, hogy iderohantam volna és aztán fel a lépcsőn. Úgy... Úgy látszik, idehoztak - mondta Thomas. - Ami persze emberileg lehetetlen.
Anna May meghökkent és alaposabban szemügyre vette Thomast. Még csak nem is lihegett. Hogy tudta volna egy szívbajos ember - de még akár egy futóbajnok is - az alatt a néhány pilanat alatt megtenni ezt a távot, amíg ő megtántorodott és az őrangyalát hívta?
Körülnézett, de még mindig nem látott senkit se közel, se távol, aki valamilyen módon segíthetett volna rajta. Kettőjükön kívül egyetlen teremtett lélek sem volt templomkertben.
Zavartan tanakodtak még egy ideig, észszerű magyarázatokat keresve a történtekre, aztán bementek a templomba hálát adni.
Én homályosan mindig éreztem az őrangyalom jelenlétét, de olyan nyilvánvaló és drámai beavatkozásra, mint amilyen ez volt, se korábban, se azóta nem került sor - mondja Anna Mary. - Igaz, mindig vannak ilyen-olyan esetek, s az ember úgy érzi, szerencse, hogy nem lett belőlük baleset.
De vajon ez csakis a véletlenen múlik?
A választ Anna May másokra bízza.
Danie Barnard (akinek nem ez az igazi neve) szintén nem hisz a véletlenekben. Jól emlékszik egy egészen rendkívüli karácsony estére, amikor segítséget kért - és kapott.
Aznap szakadatlanul esett a hó az Ohio állambeli Rittmanben. A föld fehér takarója majdnem harminc centire hízott és kétségkívül szép volt, de kocsik használatát jóformán lehetetlenné tette. A huszonhárom éves Diana azonban szívesen gyalogolt. Bár több mint másfél kilométerre lakott a templomtól, nagyon szeretet éjféli misére járni és most se bánta, hogy havat kell taposnia - vagy hogy egyedül kell mennie, mert a férje kénytelen volt otthon maradni a pici gyerekükkel. A karácsonyt az év legszebb időszakának tartotta.
Tizenegy óra tájt Diana elbúcsúzott férjétől és útnak indult. Bár a szél jókora hókupacokat hordott össze helyenként, dombról lefelé kellett mennie és meglehetősen korán ért a templomba.
Az ünnepélyes és szép szertartás kevéssel egy óra előtt fejeződött be. Diana nem találkozott szomszédokkal, se barátokkal, akik esetleg kocsival hazavihették volna, úgyhogy megint gyalogosan vágott neki az útnak. De felkapaszkodnia a dombra merőben más dolog volt,mint leereszkedni róla. Diana minden lépésnél úgy érezte, mélyebben süpped bele a lába a hóba és nehezebben húzza ki, mint az előzőnél, amellett az ösvény sötét és néptelen volt, lakóház a környéken sehol. A fiatalasszony zihálva kaptatott felfelé. Ó, milyen fáradt volt! És amikor egy kietlen erdős részen haladt át, még jobban megriadt.
- A lábam minden lépésnél nehezebb lett és kezdtem rájönni, hogy bajban vagyok - mondja. - Nagyon is lehetséges volt, hogy képtelen leszek hazajutni - túlságosan fáztam és kimerültem. Vajon felébred-e a férjem és rájön-e, hogy már rég meg kellett volna jönnöm? Vajon rám bukkan-e valaki, vagy egyszerűen összeesem és megfagyok? - Örömteli kirándulása nagyon hamar szörnyű lidércnyomássá változott.
Diana az órájára nézett: egy óra tizenöt. Még hosszú volt az út a biztonságos, meleg révig és mondhatni ereje végére ért. Szemét a csillagfényes karácsonyi égre emelte. "Ó, Istenem, úgy félek - buggyant ki belőle. - Segíts haza innen!"
Diane hirtelen szép zenét hallott - és úgy rémlett neki, lebeg a hó felett, mintha álmodna. Mi történik? Kezd már megfagyni? Így érzi magát egy haldokló?
Nem. Furcsamód a házuk előtt állt. De hogy lehet ez? Diane pislogott, nézte a jól ismert környezetet, aztán megint az órájára pillantott. Egy óra húsz volt. Pedig nem emlékezett rá, hogy a fohásza továbbment volna. Öt perc semmiképp nem telt el.És amilyen holtfáradt volt, aligha mászta meg az előtte sötétlő meredek dombot. Inkább arra készült, hogy lefeküdjön a hóba és feladja a küzdelmet.
És íme, épségben hazakerült, s ami eltölti...ujjongó öröm.
A fiatal anya belépett csendes házába, s kabátját,csizmáját le sem vetve, leült egy karosszékbe és sokáig bámulta a hunyorgó karácsonyi fényeket.
- Nem emlékszem, meddig ültem így - mondja most -, de tudtam, hogy valami különös történt velem és ezt magamnak se mertem bevallani.
- Mégis annyi év után sem találok más magyarázatot. Szerintem egy angyal mentett meg, akit Isten küldött oda, hogy szép kíméletesen vigyen az ajtóm elé.
- Talán ama betlehemi domboldal fölött lebegő mennyei seregek egyik kara, aki pár percre elhagyta kötelékét, mert egy ohiói fiatalasszonynak szüksége volt rá.
Ez a két asszony kérte a segítséget szorult
helyzetében, s az erő és a kegyelem láthatatlan forrása nyílt meg számukra. "Talán az angyalok nem is lépnek közbe az érdekünkben, ha ezt nem kérjük tőlük - vonta le a végső következtetést az egyik levélíró.
- De kérnünk kell - szinte valamennyiünknél elkel a segítség, minden formájában, amiben részesülhetünk."