Hogy került haza? Angyalok.
Ilyen viharban ténferegjen?
Csak felkapták, aztán letették
A biztonságos, jó melegben.

John Hay: Kis pendelyes

     Edward Strnad régi és bensőséges kapcsolatban áll az angyalokkal. Mivel tizenegyen voltak testvérek, s egyedül ő, a legkisebb volt szeplős, egyszer megkérdezte anyját, hol kapta ezeket a pettyeket.

     - Ott, ahol az angyalok puszilgatnak - válaszolta az anyja nevetve.

     A Strnad család azonban a harmincas évek eleji nagy gazdasági válságot is átélte, s nemegyszer tapasztalhatta, milyen érzés, amikor az embernek "kopog a szeme az éhségtől". Ezért aztán Edward, amikor felnőtt és szintén családot alapított, gyakran vállalkozott élelmiszergyűjtésre, s mindent megtett, ami csak telt tőle, hogy segítsen a nála kevésbé szerencséseken. Természetes volt tehát, hogy feltűnt neki az a gyerek... és hogy nem maradt tétlen.

     Edward minden reggel az I-77-esen hajt Clevelandbe. A keleti Harmincadik útnál, mondja, van egy felhajtó három sávval, amely szétválik: ebből lesz az I-90-es. Egy borús és viharos téli reggelen megpillantott egy kisfiút, aki meggörnyedve, a szélnek nekifeszülve gyalogolt az autópálya jobb oldali padkáján, noha ez igencsak veszélyes dolog. Ruhája tisztának és rendesnek látszott, csak túl szellősnek: kis ballondzsekije nem sokat ért a clevelandi zimankóban, sapka, kesztyű nem volt rajta. Hóna alatt néhány könyvet vitt.

     Edward megdöbbent.

   - Első gondolatom az volt, hogy ennek a srácnak semmiképp se volna szabad itt lennie - túlontúl nagy kockázat - mondja.

     Mégse tudta rászánni magát, hogy sorsára hagyja a gyereket. A csúcsforgalom ellenére valahogy sikerült átmanővereznie három sávon, még az elágazás előtt, kihúzódott a padkára és megállt. Látta, hogy a fiú hátulról közeledik a kocsi felé, s amikor odaért, Edward leengedte az elektromosan nyitható-csukható ablakot.

   - Hova mész, öcsi? - kérdezte. - És miért itt mész, amikor ez autópálya, nem gyalogút?

    - A busz elfelejtett felvenni - felelte a gyerek. Kilenc-tíz évesnek látszott. - Iskolába megyek.

   - Melyik iskolába?

   - A tremontiba, a Tizedik utcába.

    Edward összehúzta a szemöldökét. Tremont Clevalend nyugati részén volt, jó messzire innen. Ugyan miért jár ez a srác oda?

Aztán eszébe jutott Cleveland integráció programja és a hozzá tartozó buszoztatás: a fiú alighanem ebbe került bele, ezért jár ilyen távoli iskolába. Mindenesetre ahhoz, hogy most gyalogosan Tremontba érjen, három gyorsforgalmi úton kellett végigkutyagolnia, egy szeles hídon átkelnie, s aztán egy újabb úton, amin szintén teméntelen kocsi száguldozik - ez összesen lehetett vagy öt kilométer.

   - Akarod, hogy elvigyelek az iskoládhoz? - kérdezte.

     A fiú megrázta a fejét, de nem ment tovább. A meleg kocsi nyilván nagy kísértés volt.

   - Nagyon helyes, hogy nem ülsz be idegenek kocsijába - nyugtatta meg Edward, s igazolványokat vett elő a tárcájából. - De látod ezeket? A fiam rendőr és én is tiszteletbeli rendőr vagyok, a jelvényemen a fiam száma van, meg az, hogy "Apa". És tessék: itt a jogosítványom.

     A fiú alaposan megnézte a fényképeket, láthatólag viaskodva magával: szerette volna kocsival folytatni az útját, de aggódott a biztonsága miatt. - Megértettem, hogy fél. Én is belesulykoltam a gyerekeimbe, hogy sose fogadják el, ha egy idegen felajánlja, hogy elviszi őket valahova - mondja Edward. Türelmesen várta tehát a gyerek döntését. És végülis győzött a fagyos szél: a fiú, kissé kelletlenül ugyan, de beült hozzá.

     Edward igyekezett a lehető legnyugodtabban viselkedni, nehogy bármivel is megijessze: az útra szegezte a szemét. - Tíz szót, ha váltottunk egész  idő alatt - mondja -, csak annyit kérdeztem, merre menjek. - Fontos volt, hogy a fiú biztonságban érezze magát. Épp elég nehéz volt eddig az útja.

     Végülis megérkeztek a tremonti iskolához, egy régi téglaépülethez Cleveland egyik legszegényebb negyedéhez, amelynek azonban furcsamód megvolt a maga bája (most Ohio Citynek hívják). Az  épület előtti gyepet ötven-hatvan centi magas csőkerítés vette körül, de Edward senkit se látott sehol - nem volt semmiféle mozgás, zaj, még egy "vigyázó", a rendre felügyelő fiú sem haladt át a játszótéren. - Az ember úgy érezte, talán nincs is tanítás - emlékszik vissza Edward. - De persze az idő pocsék volt és az órák már nyilván elkezdődtek.

     Edward megállította a kocsit, a gyerek kiszállt és anélkül, hogy visszanézett volna, gyors léptekkel az iskola kapuja felé indult. Mielőtt még bement volna, Edward továbbhajtott.

     Gondolatai azonban a délelőtt folyamán sokszor visszatértek kis útitársára. Furcsa volt, hogy ott gyalogolt az autópálya szélén, s még furcsább, hogy ő, Edward olyan gyorsan és minden baj nélkül át tudott vágni három sávon, amikor elhatározta, hogy segít rajta. És szidta magát, amiért nem várt egy kicsit, nem figyelte, biztonságban bejut-e a gyerek az épületbe...Végül felhívta az iskolát, hogy megtudja, vajon kis utasa, ha késve is, de megérkezett-e.

     Nos, Edwardot nagy meglepetés érte. Mert tanítás volt ugyan az iskolában, de a nő, aki a telefont felvette, közölte vele, hogy reggel egyetlen gyerek se késett el.

   - De hát azt a fiút közvetlenül az épület előtt tettem le, már azután, hogy a tanítás megkezdődött - erősködött Edward.

     - Csengetés után senki se léphet be az épületbe, uram - felelte a nő. - Ahogy a gyerekek megjönnek, mindent bezárunk. Ezt a fiút egy felnőttnek kellett volna beengednie. És mint mondtam, ma senki sem késett el.

    Edward felsóhajtott. - Akkor ma biztos bliccelt az ebadta. Vagy...mi van, ha történt vele valami?

   - Utána nézhetek - mondta a nő. - Tudna személyleírást adni róla?

      Edward adott, s aztán várt, mert a nőnek el kellett mennie, hogy érdeklődjön. Amikor visszajött, érződött a hangján, hogy ő is meg van lepve. - Az ön személyleírása egyetlen tanulónkra sem illik - közölte. - És a nyilvántartásunk szerint ma egyetlen tanulónk sem hiányzik. Minden gyerek itt van, akinek itt kell lennie.

     A történtek óta vagy hét esztendő telt el, de mg mindig elevenen élnek Edward emlékezetében. A dolog miértjét viszont ma sem igen érti. Talán felhasználta valamire, vagy "próbára tette" egy felsőbb hatalom, s nem egészen világos előtte, hogy miképp. Vagy a másokra tett hatás a fontos, amikor elmondja az esetet.

     Bármi lett légyen is az ok, Edward bízik benne, hogy még egyszer találkozik azzal a gyerekkel. - Barna volt - mondja. - Én fehér vagyok. Az angyalok bőre milyen színű?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés