Mondok óvni kisgyermeket,
Övéihez hazaterelni.
Ördögbe is, különb ipar,
Mint a Trón körül tengni-
lengni.

John Hay: Kis pendelyes

     A délnyugat-floridai Durrance család három évvel ezelőtt olyan házba költözött, amely egy hajdani farm még csak részlegesen felparcellázott földjén állt. Durrance-ék háza, melyet mellékutak választottak el a többitől, az egyetlen lakóház volt az utcájukban, s hatalmas telküket magas fűvel benőtt, erdőnek is beillő térségek, legyező-pálma-ligetek és vízlevezető árkok vették körül.

     Debbie Durrance telefon nélkül is biztonságban érezte magát ebben a vadonban, de a gyerekeit nem szívesen engedte a környéken csatangolni. Sok minden történhet, gondolta, a srácoknak bajuk eshet távoli helyeken, ahol hiába kiabálnak, senki se hallja . Amellett többször híre terjedt, hogy csörgőkígyókat láttak a közelben: kis kedvenceik egyikét-másikát - kutyát, macskát és egyéb állatot - meg is marták.

   - A lárma és a közlekedés zaja elijeszti a csörgőkígyókat - magyarázza Debbie, de ahol olyan nagy a csend, mint errefelé, ott megtelepszik.

     Ennek ellenére egy álmos vasárnap délután, éppen húsvét előtt, amikor a tizenkét éves Mark azzal állt elő, hogy szeretne kószálni egy kicsit a környéken a légpuskájával és a kutyájával, Debbie nem tartotta vissza. Nekilátott az ebéd utáni mosogatásnak, élvezve az enyhe tavaszi nap békéjét és csendjét.

     Mark is élvezte a napsütést. Egy legyezőpálma-ligetben észrevett egy madarat, átugrott egy vízlevezető árkot, hogy jobban szemügyre vehesse, a másik oldalon valami puhára huppant, ami megmozdult - és a következő pillanatban olyan iszonyatos fájdalom hasított belé, mintha felrobbant volna a lába. Rémülten látta, hogy egy hatalmas csörgőkígyó akaszkodott rá, közvetlenül a bokája alatt harapta át a cipőjét. Mark még sosem érzett ilyen éles fájdalmat. És a kígyó foga mintha beleszorult volna a bokájába! De aztán, mint valami ködön át, azt is látta, hogy a kutyája morogva a kígyó felé kap, s az végre elengedi a bokáját és továbbsiklik.

     A csörgőkígyó halálos mérge azonban ekkor már bejutott a fő vivőérbe Mark lábán, amely kígyómarás szempontjából a legveszélyesebb hely. A méreg a vérkeringés révén szétterjedt Mark egész testében, s megtámadta minden szervét. A kisfiú ijedten észlelte, hogy ereje gyorsan fogy, vánszorogni is alig  tud. Az a százötven méter a házukig mintha százötven kilométer lett volna. Itt kint fog meghalni, gondolta és a családja még csak nem is sejti, hogy bajban van.

     Debbie épp az edényeit rakta el, amikor hallotta, hogy nyílik a bejárató ajtó és idősebbik fia felkiált:

   - Mi van veled, Márk?

    Elszörnyedve hallotta a választ:

   - Megharapott egy csörgőkígyó.

   - Berohant a nappaliba, épp, amikor Mark összesett. Miután lehúzta fia cipőjét - Buddy közben apjáért szaladt -, látta, hogy lába már meg van dagadva és bíborvörös és orrát megcsapta a pézsmaillat, amit kígyómarta kedvenceiknél is érzett. Igen, semmi kétség - Markot valóban megharapta egy kígyó. És itt nemcsak egy sebről volt szó a hús sérüléséről Debbie remegni kezdett. Telefon nincs. Markot el kell vinni a legközelebbi elsősegély-állomásra, ami huszonöt kilométerre van innen. Időben odaérnek-e?

Ne vedd el a fiamat, Istenem  - fohászkodott magában. - Kérlek, ne vedd el Markot!

     Berontott a férje, Bobby és felkapta fiát. Valamennyien kirohantak a teherkocsijukhoz és megkezdődött a száguldás - az autópályához, az autópályán. Marknak már görcsei voltak és a légzése is gyengült. A vezetőfülke néma feszültségében Debbie egyvalamit tehetett és tett: imádkozott.

     Ám ahogy közeledtek az elsősegély-állomáshoz, a teherautó motortetője alól gőz tódult ki. Felforrt a hűtővíz! - Bobby, mit csináljunk, ha leáll? - kérdezte Debbie riadtan, de már késő volt. Bobby fékezett egy kocsi miatt, s a motor csakugyan leállt. Durrance-ék megrekedtek az autóáradat közepén és bár Bobby kiugrott a vezetőfülkéből, s hevesen integetett, hogy segítségre van szüksége, senki se hederített rá.

     Aztán mégiscsak melléjük kanyarodott egy öreg kiskocsi. Egy haiti mezőgazdasági munkás vezette, aki nem tudott angolul, de Durrence-ék kétségbeesett mozdulataiból és arcjátékából megértette, amit kellett. Debbie és Buddy átcipelte Markot a kiskocsiba. - A vezető jól rákapcsolt, olyan vadul mutogattam és hadonásztam és most már nagyon hamar meg is érkeztünk az elsősegély-állomáshoz - mondja Debbie.

     Az állomáson egy orvos- és ápolócsoport rögtön foglalkozni kezdett Markkal és mindent elkövetett, hogy segítsen rajta - A kígyómarás általában nem probléma az elsősegély-állomásokon - magyarázta Debbie. - De ebben az esetben a méreg fő vivőérbe jutott be a lábon és gyorsabban járta át a testet, úgyhogy Marknak speciális kezelésre volt szüksége. - Mire megjött a mentőkocsi, hogy a legközelebbi kórházba, a tizenöt kilométerre levő Naplesbe vigye, Mark már elvesztette öntudatát.

     A naplesi kórház intenzív osztályán tizenkét óra hosszat küzdöttek Mark életéért. Debbie-nek és Bobbynak az volt az érzése, hogy az orvosok végül is feladták a reményt. Debbie tovább imádkozott.

    A következő napokban Mark egész szervezete felmondta a szolgálatot, csak a szíve vert még. A méreg felpuffasztotta a testét, szeme úgy bedagadt, hogy a pillái is alig látszottak. Veséje nem működött. Bénult tüdejét légzőkészülék mozgatta le-fel. A belső vérzés miatt nemcsak füléből, szájából és szeméből, hanem a pórusaiból is vér szivárgott; többször kellett vért kapnia, összesen vagy tíz litert, míg véget nem ért ez a lidércnyomás. Kilencven százalékos volt az eshetőség, hogy elveszti a lábát, s annyira megdagadt, hogy az orvosok végülis - a nyomást enyhítendő - teljes hosszában felhasították. Minden új tünet rosszabb volt az előzőnél.

     Debbie órákat ült az ágya mellett, fennhangon imádkozott és beszélt a fiához. - Abban reménykedtem, hogy Mark hallja, amit neki és Istennek mondok - meséli. - Azt akartam, hogy tudja: én hiszek benne, hogy életben marad.

     És íme, csoda történt: Mark állapota javulni kezdett. Fokozatosan magához tért a kómából, s időnként írt néhány szót szüleinek egy kis táblán. Aztán az orvosok egy szép napon úgy döntöttek, nincs többé szükség a légzőkészülékre. És bár a hangja még bizonytalan volt, Márk most már elmondott egyet-mást szörnyű megpróbáltatásáról.

   Egy csörgőkígyó volt. Átharapta a cipőmet és nem akart elengedni.

   - De hol voltál? - tudakolta Mark apja.

   - Kint a mezőn, az ároknál.

   - De hisz' az legalább százötven méterre van!

   - Sokkal közelebb kellett lennie - mondta az egyik orvos fejét csóválva. - Mark semmiképp se tudott ekkora távolságot megtenni a saját lábán. Túl sok méreg volt a szervezetében - egykettőre elájult, az biztos.

     És ott volt a bejárathoz, a nappalihoz vivő tizenhárom lépcső. Azokon hogy jutott fel Mark ezzel a borzalmas kígyómarással?

   - A fehér ruhás ember segített - felelte a gyerek, amikor erről kérdezték.

   -  Ember? Miféle ember? - faggatta Debie.

    - Hát az az ember. Csak úgy...ott volt és kész. Amikor rájöttem, hogy nem bírok visszamenni a házhoz, felemelt és vitt.

   - Mégis, hogy nézett ki? - Debbienek bizseregni kezdett hátul a nyaka.

   - Csak válltól lefelé láttam, az arcát nem. De fehér ruha volt rajta és a karja írtó erős volt. Egyszerűen lenyúlt és felkapott, nekem meg úgy fájt a lábam, hogy csak ráhajtottam a fejem a mellére. És egyből megnyugodtam.

   - Mondott neked valamit, Mark?

   - Igen és olyan mély volt a hangja...- felelte Mark. - Azt mondta, nagyon beteg leszek, de ne féljek. Aztán felvitt a lépcsőn és többet nem láttam.

     Egy fehér ruhás ember...Debbie nem tudta, mit mondjon. Talán álmodta a fia az egészet? De hogy került haza?

     Mark kilenc hétig volt a kórházban. Később egész sor szövetátültetés következett, rendbe kellett hozni a lába hátsó részét. De az orvosok szerint nem érte tartós károsodás.

   - Mialatt lábadozott, Mark elmondta nekem, biztos benne, hogy Durrance nagypapája ott volt mellette a kórház intenzív osztályán - meséli Debbie. - Georgiában él egy régi hiedelem: ha valaki egy újszülöttet háromszor körbevisz a ház körül, a kicsi olyan lesz, mint ő. Durrance nagypapa ezt megtette Markkal és ők ketten mindig nagyon jól megértették egymást.

     Csakhogy Mark nagyapja kevéssel a kígyómarás előtt meghalt és Debbie ezt eszébe juttatta Marknak. - Mégis ott volt, egész közel hozzám, anyu  - állította Mark. - Tudom, hogy ott volt.

     Hát persze! Nyilván Durrance nagypapa volt az a fehér ruhás ember, akit Mark álmában látott.

     Mark ezt határozottan tagadta. - Nem, anyu, nem a nagypapa volt! És én nem álmomban láttam a fehér ruhás embert. Igazán láttam!

     Mark esete nagy hatást tett sokakra. Durrance-ék köszönetnyilvánítást jelentettek meg a helyi lapban a haiti farmernek címezve. Sose találták meg, de soraik ösztönözték az olvasókat, gondolkozzanak el rajta, hogyan szoktak reagálni a segélykérésekre. Debbie fodrásznő és mivel annak idején oly' sok szó esett a családjukról, némelyik vendég felismeri, s ezeknek mindig elmondja: hisz benne, hogy Isten igenis meghallgatja imáinkat. A kígyómarások más áldozatait is meg szokta látogatni, s vígasztalja, bátorítja őket.

     Fia ugyanúgy él, mint a többi tizenéves. A különbség csak annyi, hogy tudja: valami rendkívüli történt vele ott a floridai vadonban. Igen, Mark Durrance átjutott a halál völgyén, ami keveseknek adatik meg - és feledhetetlen húsvéti ébredésben  lehetett része.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés