Hiszen az úr
Gyakran vendég igaz híveinél,
Szíve örül, sűrűn üzen nekik,
Odameneszt szárnyas futárokat
Megvinni mennyei kegyét.

Milton: Elveszett paradicsom

     Kenneth Ware-ről Betty Malz révén szereztem tudomást, aki őt az Angyalok vigyáznak rám-ban mutatta be. Az Isten Gyülekezetei központja aztán, amely a Missouri állambeli Springfieldben van, további információkkal szolgált.

     Kenneth Ware Tennessee-ben látta meg a napvilágot. Apja nem sokkal később elesett az első világháborúban, s anyja Kennetht Svájcba vitte, ahol ő is felnőtt.

     Tizenhét éves korában Kenneth az Isten Gyülekezetei lelkésze lett, s először Jeruzsálembe, majd Dél-Franciaországba ment, ahol megismerkedett és összeházasodott egy tizenhat éves lánnyal, akinek az apja, Max Vinitski, kikeresztelkedett ortodox zsidó volt és jeles festő: portréi a Louvre-ban láthatók. Kenneth nagy evangelizációs munkát végzett Párizsban, sokan ismerték a nevét, s amikor kitört a második világháború, mind a Vinitski -, mind a Ware-lakás Spanyolországba, vagy Svájcba menekülő zsidók búvóhelyévé vált.

     Lévén amerikai katona fia, zsidó nő férje és  a francia ellenállás támogatója, Kennethnek örökké attól kellett tartania, hogy börtönbe kerül. Ezért Suzie-val és a kicsi fiukkal égül ő is megpróbált elmenekülni Franciaországból. Neki először nem sikerült: lefogták, vallatták, megverték, de amikor az egyik német őr megtudta, hogy lelkész, titokban elengedték.

     Miután átjutott Svájcba és Laussanne-ban csatlakozott feleségéhez és a fiához, Kenneth igyekezett gondoskodni róluk. Ám 1944 szeptemberében egy szombat reggel rádöbbent, hogy egy vasa sincs. Suzie elhatározta, hogy imádkozni fog - különleges kérést terjeszt az Úr elé. "Istenem, szükségem lenne két-három kiló krumplira, egy kiló finom búzalisztre, almára, körtére, egy karfiolra, némi sárgarépára, pár szelet borjúhúsra mára és marhahúsra holnapra" - mondta.

     Néhány óra múlva kopogtak. Suzie nyitott ajtót: egy férfi állt előtte jókora fszereskosárral. Harminc és negyven év közötti ember volt több, mint száznyolcvan centi magas és erősnek látszó, a szeme kék, a haja világosszőke, munkaruhája fölött kék kötény. Az arca ragyogott, sugárzott. - Mrs. Ware- mondta -, elhoztam, amit kért. - Franciául beszélt, kifogástalanul, a megszokott svájci akcentussal.

   - Ez biztosan valami félreértés - tiltakozott ijedten Suzie. - Én nem rendeltem semmit. - Kihívta Kennetht.

     Kenneth úgy vélte, ez az ember nem látszik árukihordónak. Talán üzlettulajdonos és elvétette az ajtószámot. - Itt huszonöt lakás van, kedves uram. Nem máshol kellett volna kopogtatnia? - kérdezte.

     A férfi elengedte a füle mellett a kérdést - Mrs. Ware, elhoztam, amit kért - mondta újra. Aztán bement a konyhába és kirakott mindent a kosarából. Az asztalon pontosan azok az élelmiszerek sorakoztak, amiket Suzie reggel Istentől kért - még a kiló finomliszt is az a fajta volt, amit használni szokott. Ware-ék végképp nem tudták, hányadán állnak. - Mentegetőzni kezdtem, hogy egy fityingem sincs, képtelen vagyok kifizetni amit hozott, de olyan szemrehányóan nézett rám, hogy elhallgattam - mesélte Kenneth.

     Suzie kikísérte a férfit és megköszönte neki a szállítmányt, aztán az ablakhoz álltak a férjével, hogy lássák, amint elhagyja a házat - az egyetlen lehetséges kijáraton át. De bár Kenneth éberen figyelt és Suzie megint kinyitotta az ajtót, s végignézett a folyosón is, az illetőnek nyoma veszett.

     A háború után Ware-ék visszatértek a menekültekkel teli Párizsba. Missziókat és iskolákat létesítettek és számtalan rászorulót tudtak élelmezni, felruházni, sokaknak nyújtottak lelki vígaszt, biztosítottak tanulási lehetőséget.

     Végül aztán Dél-Franciaországba vonultak.

      Kenneth Ware mindig állította, hogy megismerné az árukihordót, ha újra látná. De többé sose látta. Feleségével együtt azonban örökké hálásak voltak annak az Istennek, aki saját "bevásárló"-ját küldte el hozzájuk, amikor ők szorultak segítségre.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés