Volt egyszer Pécs mellett, egy kis falucskában egy családi ház. Itt élt egy kislány a szüleivel, két cicájával és egy kutyával (s persze tyúkokkal, nyuszikkal).
A cicákat Korminak és Cirminek nevezték el, míg a kutyát Bundásnak. A cicák szőrük színéről, a kutya, pedig szép barna szeméről és a hosszú fehér bundájáról kapta nevét.
Az állatok egyidősek voltak, együtt nevelkedtek és kezdetben „igazi” kutya-macska barátságban éltek együtt. Állandóan fújtak egymásra, Bundás kergette a cicusokat. A cicák sem voltak restek, kerülgetették a kutya tányérját, ha lehetett egy-két finom falatot el is csentek.
      Egy napon aztán ez megváltozott.
Mintha valami titkos és érdekes kapcsolat alakult volna ki Kormos és Bundás között. Ettől kezdve a kutya megosztotta ételét, házát új barátjával.
      Történt azonban egy téli napon, mikor nagy pelyhekben hullt a fehér hó és az egész udvart belepte a sok-sok pihe, Kormos odaballagott a kutyaház elé, leült az ajtóba.
    - MIAU! MIAU! - Bundáskám! Odabújhatok hozzád? - kérdezte a didergő macska.
Bundás álmos tekintettel kukucskált ki a házából, és így válaszolt?
    - VAU! VAU! Gyere, megmelegítelek!
Erre Kormos icipici lábait megrázva, óvatosan bebújt Bundás kutya mellé a házikóba.
Kis idő múlva, Kormos hízelegni kezdett barátjának, aki már annyira ismerte őt, gondolta, hogy valamit szeretne.
     - Kedves Bundás! Éhes vagyok! Van egy kis kenyered? - kérdezte Kormos cica.
     - Van, van! Nézz ide a sarokba! Tessék! - válaszolta Bundás és adott neki egy darabot.
     - Köszönöm szépen! - bújt vissza a cicus Bundáshoz.
Mindeközben Cirmos is megjelent a kutyaház ajtajában, és bánatos tekintettel nézte a bentlevőket.
    - MIAU! MIAU! Testvérkém! Bundás kutya! Hadd menjek én is oda hozzátok! - szólalt meg Cirmike.
Ők oda is engedték volna, de Cirmi egy hirtelen, gyors iramodással el is szaladt, inába szállt a bátorsága. Bundás és Kormos csak bámult egy pillanatig, vajon mi történhetett. Kormos cica szíve belesajdult abba, hogy testvérkéje egyedül, fázósan, kint kucorog a számukra kitett fotelon.
     - MIAU! MIAU! Várj Cirmos! Jövök én is! - kiabált utána és már szaladt is a nagy hóban Kormos cica.
     - Miért jöttél utánam? Hiszen te nem félsz a kutyától, és ott legalább melegen vagy. -suttogta Cirmi cica.
    - Igazad van. Én tényleg nem félek a kutyától, de te a testvérem vagy és nem szeretem, ha búslakodsz. - válaszolta Kormos, miközben odabújt hozzá, és elkezdett dorombolni.
Mindketten felugrottak a kopott fotel ülőkéjére, összebújva várták, hogy a hóesés elálljon. Bundás kutya ki-kikukucskált a házából, figyelte a testvéreket. Arra gondolt, hogy valaha neki is volt egy hugicája, akit elvittek egy másik városba. Nem tudott róla semmit, de biztos volt abban, hogy ők is ilyen jól megértették volna egymást, és ilyen jó testvérek lennének. Míg ezen elmélkedett Bundás kutya a házában, elállt a hóesés, kisütött a Nap. A fények szikráztak a havon, csillogott minden.
A cicák és a kutya is boldogan szaladgáltak a hóban.
      Mindnyájuk számára tanulságos volt ez a téli délután. Megértették, hogy milyen fontos az egymáshoz való ragaszkodás. Még ma is élnek, jó barátságban, ha meg nem haltak.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés