Recsegett-ropogott a falépcső, amikor Petőy uram nagy testével lekószált rajta. Az álmot még alig dörzsölte ki a szeméből, s nagyokat ásított, s átkozódott, amiért elindult ez a nap is…
     Lenn a földszinten néma csend, álmos szürkeség fogadta, s a rideg némaság, mely az asztalok és székek között lebegett, s kóvályogtak mélán a lassú pillanatok, az elnyújtott percek- s Petőy uram szeretett volna visszafeküdni az ágyába, amidőn beszívta magába a mindennapi szürke reggel keserű, ódon csendességét. S az üvegablakok, mint valami néma óriások, mereven aludtak, mint a halottak, akiknek némán bámulnak a semmibe az üveges szemeik, csendesen bámulták szürke tekintettel Petőy uramat.
De hát korán kell kelni, hogy kinyithassa a kávéházat. Rendes ember korán reggel már talpon van, s teszi, ami a kötelessége, teszi ami az ő dolga. S mivel törődhetne mással egy rendes ember, mint ami az ő dolga?
S Petőy uram letörölgette az asztalokat egymás után, mint minden nap, megigazította a székeket, mint minden nap, felsöpört és megtisztította az ablakokat, mint minden nap. Amint ezek megtörténtek, Petőy uram kinyitotta a boltot.
     Az üvegajtó csilingelve tárult ki, de ezek a csilingelések elvesztek még a ködös, néma, szürke utcán, haloványan tovaszaladtak a néma úton, versenyfutottak a csípős széllel, mely végigkúszott lomhán az utcán, száraz falevelekkel karistolva a járda kövezetét.
Petőy uram csak egy-két vicét látott seperni, a még néma utcán, mint minden nap. Teltek a percek egymás után, hisz ez a rendes, s lassan-lassan felébredt a város.
Mentek az emberek az utcán, s hosszú kabátokban siettek el, mentek a munkába, nem nézve sem jobbra, sem balra, csak előre. Petőy uram siető embereket látott az ablakon keresztül, kik a munkájuk után siettek. Mert reggel az ember a munkája után siet.
Aztán elindult a villamos, telve emberekkel. Csikordult a kereke a sínen, s Petőy uram hallotta, ahogy megtelik a város hanggal, ahogy megtelik élettel. S a reggeli Nap sárgán csiklandozta már az ablakokat, s titkos életet adott, s megkondultak az első harangok is.
S Petőy uram némán ült a pult mögött, babrált valamit unalmában, várta az első vendégeket. Hisz semmi különös nincs ebben az egészben, ez történik minden nap…
     Egyszerre csilingelt az ajtó.
Vendég érkezett.
S a nyitott ajtón át kacarászva suhant be a napsugár, mint egy pajkos kisgyermek, és színes élettel töltötte meg Petőy uram vendéglőjének a még rejtett, szürke zugait. A vendég pedig csak állt az ajtóban, s szemével követte e sugarakat, mint az apa, aki figyeli vigyázva a kisfiát, merre szaladgál. És szemében bágyadt tűz égett, ahogy nézett a semmibe, amiben számára olya sok mindent látott, s belehallgatott a néma csendbe, mely őt glóriaként övezte, s élvezte a csend muzsikáját. S mint aki Mozartot hallgat, ihletett mosoly szépítette arca vonásait, s az egész emberen látszott, hogy önmagát elfelejtette.
Petőy uram pedig mindezt nem értette. Mit áll ez az ajtóban?
„Jó reggelt, uram”- köszönt neki.
A vendég erre lassú, méla mozdulatokkal belépett.
Mint aki alvajár, bágyadt és bohókás mozdulatokkal ment, ráérős mozdulatokkal. Mint akit megbabonáztak, mint aki szellemet látott, mint akit fejbevágtak.
Hogy nem köszönt, először bosszantotta Petőy uramat, de azután inkább megijedt.
„Jól van, uram?”-kérdezte tőle, s furcsán méregette ezt az embert. De az ügyet sem vetett rá.
Talán őrült- volt Petőy uram gondolata. S valóban, e vendég valóban elég furcsán nézett ki. S elegáns öltönyt viselt, voltaképp az egész ruházata elegáns, s egy sál volt keresztülcsavarva a nyakán, nagy hosszú, kocka mintázatos. De valami elárulta, hogy a sál rendeltetése nem az volt, hogy a vendég nyakát védje a hidegtől…
„Ez biztos bolond”- gondolta Petőy uram.
S a vendég komótos mozdulatokkal egy asztalhoz sétált, találomra, s egy széket kihúzott, s leült reá.
Intett a pincérnek.
     Ebben a kávézóban Petőy uram volt a pincér is, tulajdonos is, odament hát a vendéghez.
„Mit parancsol?”
A vendég pedig ekkor nézett rá először. Kedvesen rámosolygott, s megfogta Petőy uram karját, s közel vonta őt magához, a csodálkozó pincért, oly mozdulattal, mint aki igen bizalmasat akar mondani.
„Egy csésze kávét kérek”- suttogta, s azzal több szóra nem lehetett bírni. Ismét maga elé bámult.
S Petőy uram pedig nem volt hozzászokva ilyen „irreális” emberekhez, s fejcsóválva felvette a rendelést…
Mikor a kávét kiszolgálta a vendég ügyet sem vetett rá. Valami papírra írt. Egészen belefeletkezett, fölégörnyedt, s csak ő volt és az a papírlap. A csésze után is úgy nyúlt, hogy oda sem nézett.
     Petőy uram megvonta a vállát, s ment a dolga után, mert szép lassan jöttek más vendégek is. Fél órán belül már egész benépesült a kis helyiség.
Petőy uram sürgött- forgott, mint minden nap. Most már nem törődött a furcsa vendégével, talán el is felejtette, hogy ott van, hát amikor egyszerre hárman akarnak rendelni…
     Egyszer csak, amikor így sietett két hely felé is egyszerre egy tálcával a karján, valaki megérintette a kezét.
Ingerülten állt meg. S az a furcsa ember fürkészően a szemébe nézett, emelkedett, magasztosult mosollyal, és bizalomgerjesztő hangvétellel mondta a pincérnek:
„Hallja ön! Én most láttam először a reggelt!”
„Ha maga mondja!”- mondta Petőy uram, s vállát megvonva ment dolga után, csakúgy ment- ment, mint minden nap. Nem értette, mit mond neki ez az „irreális” ember, sállal a nyakában.
Az a költő pedig zakója zsebébe rakta versét, amit írt, és távozott. Kicsit csalódott volt, hogy a pincér csak úgy otthagyta, amikor ő olyan nagy dolgot mondott neki.
(De hát mit várhatott volna egy amolyan prózai embertől, mint Petőy uram?)
S kint az utcán egykedvűen jöttek-mentek az emberek, ki-ki a dolga után. Siettek, szaladtak, egyenesen, önmaguk elé nézve, nehogy elessenek. Mint minden nap…
Csak a költő lépkedett komótosan. Nézte ezeket az embereket, akik a mindennapi, prózai világukat élik, és sajnálta őket, hogy ők nem láthatják meg, amit ő. Ami pedig olyan egyszerű: hogy milyen szép is a reggel.
     Egyszerre egy kisgyemeket látott az anyukájával az utcán. S ahány száraz falevél volt, a kisgyermek mindre rálépett, kacarászva, s élvezte, hogy azok recsegnek- ropognak a lába alatt. Az anyja pedig morcosan taszigálta odébb őt.
     A költő elégedetten mosolygott.
„Íme, valaki, aki olyan, mint én”- gondolta, s továbbsétált.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés