Ma, amikor a buszról leszálltam, hideg, sötét este volt. S én mentem hazafelé az elhagyatott, üres úton, és csak a Hold méla fénye világította meg csendesen az én utamat. Ezekben a percekben, a távoli, hűvös fényű, őszi csillagok alatt oly magányosnak éreztem magam, oly távolinak mindentől, ami élet, oly távolinak mindentől, ami szeretet, ami meleg.
A levegő hideg volt, s be kellett húznom a nyakam, és be kellett raknom jó mélyen a zsebembe a kezem, hogy ne fázzon. Éreztem, hogy leheletem megfagy, s lecsapódik a csontosan kemény hidegben.
Oh, olyan magányos voltam! S az úton kétoldalt tanyák voltak, és mindenfelől kutyák csaholását hallottam, mindenfelől rám acsarkodó szemeket éreztem. S nem láttam semmit, nem láttam semmit, semmi biztosat, amiben fogózhatnék, ami meleg lenne, világos lenne. És bátortalanul, tudatlanul haladtam, botorkáltam óvatosan a sötétben, vigyáztam, gondosan ügyeltem arra, hogy egy kőben, vagy kis gödörben fel ne bukjak, és el ne essek. De mentem előre, hogy miért, nem tudom. Nem tudom, miért akartam hazaérni, mert itthon sem érzek semmi melegséget, meleget, s talán néha még hidegebb van, mint ott az úton, s magányosabb is vagyok.
     Tudja, kedves Ottilia, ahogy én ott a sötétben lassan haladtam előre, éreztem, hogy én az életem útját járom. Nem tudtam, csak éreztem, s nagyon nehéz lett a szívem, elmém félelemmel telt meg. Megéreztem az életemnek a terhét a vállamon, az életnek a sötét terhét, amelyet cipelnem kell, és roskadoznom alatta félve, és oly sokszor eldobnám inkább, és oly sokszor az út szélére ülnék sírva, mert feladtam, és oh, nem tudtam tovább hordani! És zokognék az út szélén, zokognék kétségbeesetten, Ottilia, zokognék, de jaj, én még sírni sem tudok! S várnék valakit, Ottilia, én annyira várnék valakit, aki jönne az úton, jönne értem, és lenézne rám, s a kezét nyújtaná! Kezét nyújtaná, felemelne, megcsókolna, s megtanítana járni újra, és megtanítana arra újra, hogy a szívvel szeretni is lehet, és megtanítana arra, hogy járjak ezen az úton, és éljek, és szeressek, mert aki szeret, olyan erős, és annyi terhet kész, annyi terhet tud cipelni a vállán! Várnék, de tudnám… senki nem jönne.
     Ekkor az úton elém állt egy halott ember. Nem volt arca, és nem volt bőre, csak foszlány ruhája, és csontjai. Beszélt, de fülemmel nem éreztem, hogy beszél, mégis hallottam, mit mond. S ő odajött hozzám, s a vállamra tette a kezét. Fekete kabátomtól elütöttek fehér ujjpercei, amik egymáshoz csattantak, mint a fadarabok, amikor mozognak. S amikor ő hozzámért, jeges félelem kóros hidegséggel terjedt szét az egész testemen, szívem pedig belezsibbadt e fullasztó hidegbe. Én szabadulni akartam, s továbbmentem. „Itt hagysz?”- mondta ő. S én továbbmentem, mert féltem, továbbmentem, mert nincsen közöm őhozzá, mert olyan hideg, és ez ijeszt engem, én félek a hidegtől, s hidegnek éreztem őt. S a Hold, aki eddig oly békés nyugalommal szunnyadt, most megélénkült, s túlvilági fényt bocsátott rám, és üldözni kezdett, kacagott rajtam. „Hát menj!”- mondta a halott- „menj, menekülj, te gyáva, de én követlek, és veled leszek, elmenekülsz, de veled leszek, kísértelek, melletted leszek, és visszakívánsz engem!” S a Hold kacagott, s én futottam, menekültem arról a helyről, s úgy tetszett nekem, fekete szárnyakat látok suhanni az égen.
     De Maga mindvégig velem volt, tudom, mert az Ön szent arcképét én a szívemben őrzöm. S ha Ön nincs velem, kezem szívemre teszem és Önre gondolok.

     Mind a két kezét csókolom mély, őszinte alázattal!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés