Ezt a gyűjteményes kötetet  volt férjem nagyapja, Szabó István emlékére írtam.
Valamikor híres vőfély volt Bodrogközben, hívták is gyakran a lakodalmas házakhoz. Mivel saját fia nem született, előbb idősebbik, majd fiatalabbik unokája folytatta e nemes hagyományt.
      Nagyapa valamikor uradalmi kocsis volt, bár kitanult mesterséggel rendelkezett. A föld államosítása után hosszú évekig Miskolcon dolgozott, ennek köszönhetően nagyobb látókörű, műveltebb, érzőbb szívű
ember lett, jelleme nélkülözte a paraszti büszkeséget és keménységet.
Hál’ istennek! Talán ezért volt annyira népszerű családja, s az idegenek
körében, s ezért állt hozzám is annyira közel. A többi rokon még az évszázados avult, maguk által alkotott szabályokhoz kötötten előítéletekkel terhesen élt és gondolkozott.
Nagyapa volt egyedül, aki magamért szeretett. Mai napig fáj, hogy végső búcsút tőle nem vehettem.
      Elítélem a látszat-gyászolókat, akik majd mindennap a temetőbe járnak,de bennük már halott madár éneke gyönyörű hangja. Akit örökké gyászolunk, nap, mint nap eszünkbe jut egy-egy gesztusa, mondata, ilyenkor szívünk megtelik hálával irántuk. Iránta is, aki csak egy idősárgította – hajdani rózsaszín – füzetet hagyott reám, lelki kincstárának töredé-
ét, s úgy döntöttem, másokkal is osztozom a kincseken.
     Remélem, sikerült hűen visszaadni a karcsai nyelv kevély „ízességét”, s
egy árnyalattal szebben énekel általa „dalos” nyelvünk.


 l992. október 15.






















 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés