Maca által bemutatott szonettben a költő együtt érez a természet fájdalmas elmúlásával, s felteszi nekünk kérdéseit. Észrevettük-e valaha a természet körfogásában azt, ami szép, vagy csak elmegyünk mellette, benne élünk, mégsem látjuk. Örülünk a napfénynek, de nem a Napnak, örülünk a fenyő illatának, de nem a fenyőnek, mely egyetlenként örökzölden világít a fakó erdőben hírdetve halhatatlanságát tűleveleivel, mintha azt mondaná egy régi világra emlékezvén: ne bántsatok!