|
Talán a halál megszeret
2008.09.13. 23:32
Egy pályázatra szerettem volna verset írni, de nem megy. Nem tudom megfogalmazni érzéseimet, mert érzem fizikai fájdalommal a valóságot. Ez zavar benne. Én csak jókedvűen tudtam alkotni, a halálra való készülődést már évek óta elkezdtem, napjaim úgy élem, hogy ezek az utolsó napok, én is meghalok, mint a családom nagy része. A Rubophen versíró versenyen nem írták ki a sehol meg nem jelent versem mellé a mások írásához kitett "új" szót. Ezért bemásoltam ide ezeket.
Lassú elmúlás vár rám,
Hervadok, akár egy kisvirág.
Melyben gyönyörködni oly' csodás,
Fájdalmam nem érzéki csalódás.
Könnyeim elapadtak rég,
Nem tépem emlékeim szét.
Töviskoszorús szívem
Sajog és fáj szűntelen.
Papirra vetettem sorsom:
Egy hatalmas gyertyából
Peregtek könnyeim
Fekete pohárba, s ím
Itt vagyok még, de minek?
Minek éljek így, s kinek?
Nem hasznot hozok,
Csak búbánatot,
Nincs szükség rám,
Csak a sír vár, s a magány.
Elszálltak a gyermekévek,
Sikerrel indult, s szépek
Voltak azok az idők!
Mostanában idős
Korban gyakran
Emlékezem, ez tart ébren,
Az emlékek jelennek
Meg napjaim során,
Még a pohár alján
Lévő arc is vulkánként
robban vissza, miként
Lestem arcom az aljában,
Gyönyörködtem képmásomban.
Minden tisztesség, tisztaság,
A szív, az ártatlanság
Erkölcsei mély gyökerek,
Melyből elveim nem engednek
Kitörni most sem.
Haldoklom évek óta,
Mosollyal készülök az útra,
Mely koporsóba vezet,
Talán a halál megszeret.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Caterine versei 
