Emberi Értékek - G-Portál

.....s ott világlik,
mint zúzott tekintetű bagoly szemgödör
a vacsora szagú,
konfekció méhű,
a rüh arany morzsáit púderező hölgyek
fekélyes csizmái alatt,
- a pusztulás minősége
színezi bokrait hajamnak,
köptetődik a nyelvem alól iszap,
kék fájás a tenger szememnek,
tüsző szorításából guggol a mandula
béka torok zöld gödrében,
lüktetve vacog a fogsor,
és vonz objektív piszok,
láthatod, Uram, pusztulok,
de nem katonailag,
nem történelmileg,
s íme titok ez a halál,
mint az öledben szikkadó nedves fehérnemű,
ahogyan itt fekszel
két gyermekünkkel
holtan a
havon,
erek zöld bokraiból
kidobban a szív,
tolódik a zümmögő mozgás a bőr felszínéhez,
patakokra bomlik
a szemed gödréből lopakodó óceán,
baba fejek nyitott szájából csipkedik
a sírás gyökerét varjú boncnokok,
bordák patentjaiból kipattan a gerinc,
pördül önmaga felé az önkéntes spirál
és bele kell pusztulni a születésbe,
vissza is kell kuporodni
a teremtés vezetékében guggoló magzathoz,
zöld kavics kezdődik agyában,
lökődik ágyék nyílásából ölemig,
tapintás mögött szellő pulzál a tüdőben,
a földre ejtett csecsemő felrobban,
koponya szilánkja csillag,
fönbontott halánték
fehér lepkéi havazódnak a tájra,
cammog a program az erekben,
élni kell,
megtermékenyített petesejt
ez a föld,
- kan növények játsszák magukat az ágyig,
vihognak a potya-nászban,
cipelődik heretároló tasak
idegen ágyék partjához ülni
bolyhosan a parókás vagina kölnije szárad,
e varangy vizeletű patak
nyaldoklók édesítik nyálam
s álmosít
meleg
leves,
irodisták rokonai az adminisztrátorok
zöld körmeikkel
csikarják nyelvemről
a tegnapi morzsát,
gyűjtik fehér dobozokba
s mint a béke galléros makogói
az átlátszó szeműek,
a reklámoknak szófogadók,
szívükre is kotont húzók
uszítanak idegen ölelésre,
a kislányok öléből
katicabogár zabálók
az elegánsan ítélkezők
rács mögé mosolyogják
e véletlen nemzetet
és zöldig habosodva,
kikastélyosodva,
szerelmetlen testű falvak dőlnek
a frizuráztató szélben,
kicsi zsiványaim,
már csak széklet szagúan lehetünk erősek,
büdösödjünk hát egységgé e közös-esőben,
s itt állunk gyászban és sárban
és zavarban vagyunk
meg is vagyunk illetődve,
mint a hölgyek,
ha fenék közé csípődik a nadrág,
- fészek szagúak repdesnek
tüdőm gödreiből szürcsölni a tengert,
zúzos tapogatással
pirossá keresik
heréimben a teremtés kódját,
végbelem bebetonozzák,
az egensúly kicsi kavicsait elorozzák
és bukok az anyám színű
zárt ködbe,
kuporgok, mellkasom hűvöse alá,
bordáim magamra zárom,
itt fekszem a pap házában,
kakálni kell,
utána szépen megfésülködöm,
most már hasonlítok az egyformákhoz,
láthatod,
magyarok vannak a közelemben megint,
fehér a bőrük,
kék a szemük,
ágyék büszkék,
szeretnek engem,
s olykor-olykor fölém hajolnak.

Balogh Attila: Numero XXXIX (részlet a vers végéből)