Blog : Kosztolányi Dezső: Lámpafény |
Kosztolányi Dezső: Lámpafény
2008.10.06. 21:58
Négy csodálatos szonettet olvashatunk Kosztolányitól, Ezekért a versekért érdemes volt élnie, alkotnia, meghagyva nekünk értékes, rímes írásait, hogy gyönyörködjünk egy régi, ismeretlen, válogatott beszéddel és kiejtéssel, érzelemmel bíró szép világban, melyben reménykedtek oly' sokan, sokáig, egyszer eljön igazán, s egyformán beszélünk, élünk, halunk, egyforma odaadó sugárzó szeretettel véve körül egymást.
Jó éjszakát és kellemes holnapi napot kívánok Önöknek!
Ó lámpafény, oly szép vagy, méla, halvány,
mint a beteg ajkán a bús mosoly,
te vagy, aki a napnak alkonyatján
fáradt szivünkre balzsamot hozol.
Már mint gyerek csodáltam, lám a lámpa,
s bámész szemekkel néztem ott alant,
amint a vén bronzcsésze a szobánkba
szétszórta a rózsás, szelíd aranyt.
Mindíg szerettem, mindíg véle nőttem,
később vad éjeken égett előttem,
hogy küszködtem a csillagokra én.
Most tört a lámpám s nincs lámpafény.
Isten-kísértő, vágyvillámos éjjel
járok kihült lámpával, tört cseréppel.
Te vagy napom, nagy sárga lámpa,
te vagy mezőm, rideg szoba -
S oly jó e lámpafényes árnyba!
Az én párnám a szürke asztal,
a fegyverem csupán a toll,
csak a sötét betű vigasztal.
Az elmulással így tusakszom,
kezembe gyorsan jár a toll,
s a lámpafénybe bámul arcom...
A zöld mezők selymére félve hágok,
mint úri szőnyegekre a paraszt,
künn a mezőkön fojtogat egy átok.
Benn várom az örök virágtavaszt,
és dolgozom rajt, mint a pók a hálón
százszor kötözve és bogozva azt.
Itt meglep egy halk és mélységes álom,
felém csilingel millió virág,
s én vérszegény, kövér kelyhük csodálom,
az éj gomolygó, szürke árnyin át,
amíg bezárom csendesen az ajtóm,
a lámpafény dobálja fénynyilát.
Fáradt fejem fehér párnámra hajtom,
dalt hallok a mély csendességen át,
s míg véres ködbe meghal künn az alkony,
kinyílanak a sápadt nympheák.
Az est leszáll. Fáradt szivem beteg.
És egyre jobban halványul a lámpa,
erőlködő szemem tággá mered.
Haldoklik-e az öblös csésze lángja?
Az ég sötét, dalol a fuvalom,
kábult szemem a fényt már meg se látja.
A többiek szavát se hallhatom.
Olyan a lámpa, mint egy bús kisértet,
mint egy fehér árnyékfolt a falon.
Nem látok. Ők olvasnak, rám se néznek,
hajszolja őket a tüzes robot,
s azt mondja mind, a lámpa nem setétebb.
A szívem egyre halkabban dobog,
s sírok, mint hogyha minden összedűlne,
pedig csak a lelkem vet véglobot.
Nem látok. Éjpalástba jő a vég.
Kihúnyt szemekkel nézek majd az űrbe,
ajkam, szemem kinyíl... S a lámpa ég.
|