Emberi Értékek - G-Portál

Petõfi szerint életet nem érdemelt az ezernyolcszázas évek elsõ felében a magyar nemzet. Már akkor gond volt a néppel, bár az alja még nem volt felemelve, mint most, s az emberek mindenki alatt.

Ahhoz, hogy megértsük Petõfi korának baját, az összes versét ismerni kell. Klarisz mutatta be nekünk e két azonos cím alatt íródott versét.

Petõfi Sándor: A magyar nemzet

Járjatok be minden földet,
Melyet isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis ronyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha épen a véletlen
Föl találja hozni õket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az inség zivatarja
Õket messze elsodorja,
Messze tõlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S ál dicsõséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyrõl annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jõne most halála,
A jövendõ mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felõlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Oh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?

Pest, 1846. december

Petõfi Sándor: A magyar nemzet

Oh ne mondjátok nekem, hogy

Hajnallik hazánk felett !

Látom én: az õ számára szõ a sors szemfödelet.

S kérni istent nem merem, hogy

Nemzetem gyógyítsa fel,

Mert e nemzet, elhigyétek,

Életet nem érdemel.

Figyelemmel átforgattam

A történet lapjait,

S fontolóra vette lelkem,

Amit e hon végbevitt.

S mit találtam ott fölírva

Századok bötûivel ?

Azt találtam, hogy e nemzet

Életet nem érdemel.

Jóra termett nép honában

Egy a szív, az akarat,

A közérdek mellett minden

Külön érdek elmarad.

Itten oltárt minden ember

Ön bálványaért emel -

És az ilyen önzõ nemzet

Életet nem érdemel.

Voltak egyesek közöttünk !

Tiszta, hû, nagy szellemek,

Akik mindent, amit tettek,

A hazáért tettenek.

Hány volt köztök, kiket a hon,

Maga a hon veszte el !

És az ily hálátlan nemzet

Életet nem érdemel

Más hazában híven õrzik

Mindazt, ami nemzeti ;

Õsi kincsét a magyar nép

Megveti, és elveti,

A magyar magyarnak lenni

Elfeled vagy szégyenel -

És az ily elkorcsult nemzet

Életet nem érdemel...

Oh de mért elõsorolnom

E szegény hon vétkeit ?

Lesz- e sors, oh lesz- e isten,

Aki minket megsegít ?

A nagy isten szent kegyébõl

Jõ- e megváltási jel ?

Lesz- e még e nemzet olyan,

Hogy halált nem érdemel ?

Pest, 1845. január