Barnába öltözött a világ,
Itt-ott egy kis sárgaság
Emlékeztet még a nyárra.
A fák humusza ellepte a földet.
Ropognak lépteim alatt
A lehullott avarok,
Néha azt képzelem,
Egy síléccel siklom rajtuk.
De szép vagy természet!
Mit csodálhatnánk nélküled,
Mire várnánk négyszer egy évben,
Mi érintené meg sajgó szívünket?

Katalin nap közeleg,
Ha locsog, fehér karácsony lesz,
Ha kopog, fekete és gyászos.
A szív ünnepre vár,
Naponta elkelne egy jó szó,
Egy kis biztatás, bátorítás
Ebben a cudar világban,
Nemcsak a szeretet-ünnepén,
Mely már régen nem a régi
Családi ünnep nekem,
A magány kopogtatott be,
Kényszerűségből beengedtem.

Évek óta tartó emlékezés
Tölti be napjaimat:
Gyermekkorom hívogat,
A meg nem változtatható múlt
Sötétsége taszít minduntalan.
Rohannak az évek velem,
Ellenségem lett az idő.
Elkelne egy kis csoda,
De nincsenek olyan emberek,
Akik segítő kezet nyújtanak,
Nincsenek apró szívességek,
Eltaszít minden erős kéz.

Lerázzák magukról, mint sarat
Az irgalmat, könyörületet.
Embernek születtél, hát szenvedj,
Mi nem kegyelmezünk!
Beköszönt a tél nemsokára,
Szívünk új érzéssel gazdagabb:
A fehér hótakaró alatt
Szunnyad majd a világ,
S vele együtt mi is álmodunk
Egy új olyan világról,
Ahol megszünik a szenvedés,
Örökös béke honol
És öröm-ének zeng minden ajakról.

csütörtök, 2010. november 4.


 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés