Pernavo kis orosz falu templomában épp éjfélt harangoztak. Öregek, fiatalok, férfiak, asszonyok kisebb-nagyobb csoportokban lépdeltek a templom felé. Misére igyekeztek, mert karácsony éjszakája volt.

Egy felhő sem takarta az eget, a hold első felében volt, nyugalmasan haladt a mindenségben, fénylő, aranyos sarlójával. A hideg, friss levegő pirosra csípte az arcokat.

Egy fiatal pár élénk beszélgetésbe merülve ment egymás mellett.

- De hát Feodóra - mondá a legény a mellette haladó szép leány felé fordulva, kinek magas, sugár termete olyan volt, mint a liliomszál - , mért nem akarnál a feleségem lenni?

- Leszek én, Iván - felelt Feodóra - hanem csak akkor, ha előbb lehozod nekem a holdat az égről!

Ezzel otthagyta a szerelmes legényt, egy előtte haladó leánycsapathoz csatlakozott.

- Hozzam le a holdat - mormogta fogai között az ifjú. - Könnyű azt mondani, csak azt szeretném tudni, miképp? Hej, ha lehetne, szívesen megtenném! Mit meg nem tennék azokért a szép szemekért! Mit tegyek? Mit tegyek?

Ezek a gondolatok foglalkoztatták, midőn egyszerre csak egy ember termett mellette, akinek közeledését észre sem vette. Kormos arcáról valami szomszéd falubeli kovácsnak hitte.

- Mit mormogsz? - kérdezte az idegen Ivántól.

- Nehéz gondjaim vannak, kovács. Mit szólnál, ha egy fiatal lány azt mondaná, hogy csak akkor lesz a feleséged, ha a holdat lehozod neki? Ugye elvesztenéd a reményedet te is?

- Ostobaság, barátom! a te korodban kétségbeesni. Hát a földi szerelemnek csak ennyi hatalma van? Tudd meg: semmi sem lehetetlen annak, aki igazán szeret!

Iván társa felé fordulva így felelt:

- Nagy bolond vagy te, kovács! Szeretném látni, mit tennél?...Ami engem illet, szívesen odaadnám a lelkemet is az ördögnek, csak megkaphassam a holdat!

A kormos képű hirtelen kezet adott Ivánnak:

- Áll az alku! Tied a hold, lehozatom. Csakhogy odáig hosszú ám az út, egyedül unalmas, meg aztán el sem hinnéd, ha itt lenn adnám át a holdat, hogy az igazi, még hamisítással vádolhatnál: gyere hát velem te is!

- El is mennék szívesen, de hiszen ez lehetetlenség!

- No, csak bízd rám magadat. Én leszek a vezetőd s mondhatom, hogy az út odáig nem lesz göröngyös.

- Mikor indulunk? - kérdé a legény tréfának vélve a dolgot.

- Mindjárt, csak a szomszédos kocsmáig megyünk, aláírni ezt a kis írást. Azután mindjárt útra kelünk.

Beléptek a kocsmába, mely üres volt, mert mindenki elment a misére. Iván aláírta az elébe tett írást, mert még mindig csak tréfának vette.

- No, már most - mondá az ördög örömmel, mert ő volt, aki ma estére emberi alakot öltött -, indulhatunk! Hozz egy nagy zsákot, hogy a holdat beletehessük. De a legnagyobbat keresd elő!

Iván kezdte egy kicsit furcsán érezni magát s meredt szemekkel bámult társára: Mi is akkor ez tulajdonképpen?

- Mit nézel ilyen nagyon?! - förmedt rá az ördög. - Ne fecséreljük az időt, sok dolgom van még az éjjel. Siess, hozd azt a zsákot!

Habozva ment Iván a padlásra s a legnagyobb zsákot lehozta.

- Na - mondta az ördög lekuporodva -, most ülj a vállamra, mintha lovagolnál. Csak jól megkapaszkodj!

Nyugtalan szívvel bár, de azért mégis csak felült Iván az ördög vállára s karjaival átkulcsolta a nyakát.

- Rendben vagy? - kiáltá az ördög.

- Rendben.

- Akkor hát hajrá! De vigyázz, hogy le ne essél!

Erre az ördög nekirugaszkodott s Iván érezte, hogy a levegőben nagy erővel s még nagyobb gyorsasággal haladnak felfelé. Szemei előtt mind kisebbnek és kisebbnek tűnt föl a föld, végre már csak mint egy kis sötét pont lebegett a mindenségben.

Az ijesztő út alatt a levegő annyira csípte az arcát, hogy fájdalmában majd fölsikoltott. Alig bírt lélegzetet venni. Hosszú haja, mint viharban szokott összekuszálódott. Kiáltani akart, de a hang ajkára fagyott.

Folyton emelkedtek. Iván semmit sem tudott már megkülönböztetni maga körül, szemei annyira égtek. Az a rettentő érzése volt, mintha a nagy üres mindenségben lebegne.

Az ég közelében rémes hangok ütötték meg a fülét. Egy sereg boszorkány mulatozott, lovagolva a söprűnyeleken, közben táncoltak, éktelen vihogással. A két utazó láttára szörnyű zűrzavar támadt köztük, ész nélkül rohantak szanaszét, ott felejtve még a söprűiket is, amelyek aztán úgy potyogtak lefelé, mint a jégeső.

Végre egy negyedórai út után, amely Iván előtt száz évnek tetszett, a két utas a hold közelébe jutott.

A holdat levenni és zsákba dugni, az ördögnek csak egy pillanat műve volt. Azután megindultak visszafelé.

A leszállás még borzalmasabb volt, mint a fölemelkedés. A lég süvöltött testük súlya alatt, mint a kazán kéményéből kitóduló gőz, amint roppant sebességgel átvágódtak rajta. Iván kétségbeesve kapaszkodott az ördög nyakába.

Azonban csakhamar földet értek s az ördög óvatosan letette a félig öntudatlan legényt ugyanott, ahonnan elindultak.

Iván mintha hosszú, mély álomból ébredt volna föl, szétnézett s midőn házát fölismerte, kimondhatatlan édes érzés tükröződött arcán. Az ördög gúnyosan mosolygott. Mikor Iván kissé magához tért, átadta neki a zsákot.

- Nesze, most már tied a hold, csak el ne engedd menekülni! Aztán ne felejtsd, hogy nekem adtad a lelkedet. Egy év múlva érte jövök.

Ezzel eltűnt.

Rövid pihenés után érezte Iván, hogy ereje visszatért. A súlyos zsákot nagy nehezen a vállára vette és Feodóráék háza felé haladt vele.

Az utcák még mindig néptelenek voltak, mert a mise még nem végződött be s Iván észrevétlen bejuthatott Feodóra szobájába. A kemence mellé tette a zsákot, ő maga boldogan ült mellé, elgondolva, hogy s mint fogja elmesélni a történteket.

Nemsokára bevégződött a mise s a hívek ismét csoportosan, beszélgetve indultak hazafele.

- Nézd csak - mondá hirtelen az egyik az égre pillantva -, vajon hova lett a hold? Még az előbb fenn volt az égen, épp a fejünk felett fénylett és íme, nyomtalanul eltűnt!

- Igaz - mondták a többiek is, mindnyájan az ég felé tekintve -, valóban csodálatos. Nyoma sincs a holdnak!

Feodóra mosolygott s azt gondolta magában:

- Tán csakugyan elment Iván lehozni a holdat? De furcsa lenne!

Lehetetlennek találta ugyan a dolgot, de azért mégis kíváncsian sietett hazafelé. Belépve szobájába, észrevette Ivánt, aki mozdulatlanul ült gondolataiba elmélyedve, s még csak a lány belépését sem vette észre.

- Mit csinálsz Itt? - kérdé tőle - hát elmentél a holdért?

- Igen - válaszolt Iván -, elmentem, itt van a zsákban.

Feodóra elsápadt. Habozott egy pillanatig, de mivel ijedelménél nagyobb volt a kíváncsisága, lassan kioldotta a zsákot s meglátta benne a fénylő korongot, amely a kis nyíláson keresztül bevilágította az egész szobát derengő sugarával.

De mindez nem sokáig tartott, mert a hold kimondhatatlan gyorsasággal elkezdett nőni, kisiklott a zsák száján, s mint valami éles kés, átvágta a szoba mennyezetét, egy pillanat alatt eltűnt és visszafoglalta az ég boltozatán régi helyét.

Feodóra fölsikoltott, mozdulni sem bírt s egyet sem tudott szólni.

Iván törte meg a csendet:

- Nos, hát elég bizonyosságot tettem a szerelmemről?

Feodóra válaszul kezét nyújtotta Ivánnak.

- Nagyon szeretném tudni, hogy hajthattad ezt a dolgot végre?

- Később, később - felelte Iván -, ha majd a feleségem lettél, elmondom.

Nemsokára megtartották az esküvőt.

*

Egy év múlt el a történtek után. Iván gyermeke bölcsője mellett ült, hallgatva annak gőgicsélését. A karácsonyest újra eljött, felesége a misére ment, ő maradt otthon házőrzőnek. De nagyon szomorúan üldögélt. Az ördögnek adott szerződés jutott az eszébe, mert most már tisztában volt vele, hogy ki vitte őt fel a holdhoz. Félve várta visszatértét.

Ebben a pillanatban egy kísértet jelent meg oldala mellett. Ki lehetett volna más, mint az ördög?

- Érted jöttem - mondá Ivánnak. - Kívánságod teljesült, most rajtad a sor. Itt a szerződés, amelyet ma egy éve kötöttünk. Jer, kövess!

Felmutatta az Iván aláírását.

- Jól van - mondta Iván, mint aki rosszabbra is el van készülve -, megyek. Csak pár percet engedj és a tied vagyok.

A szomszéd szobában volt Iván felső ruhája: Azért ment s mintegy búcsúzásul körültekintett még egyszer boldogsága fészkében. És ekkor szeme az ágya fölött függő Krisztus-képre vetődött, mire hirtelen mentő gondolat villant meg agyában.

Keblébe rejtette a Krisztus-képet s így indult az ördög felé, aki most Ivánt hirtelen megragadta. De éppen oly hamar el is eresztette.

- Jaj, mi van nálad. Majd leégett a karom ahogy hozzád értem!

- A Krisztus képe van nálam, te gonosz, add vissza rögtön az írást!

A Krisztus szóra az ördög rémülten rohant el, miközben az írást is elejtette. Iván fölvette a földről, tűzbe dobta, ahol sisteregve égett el, aztán pedig hálás szívvel, csókokkal borította a szent képet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés