Az idő pereg most is parttalan,
Egy lovas baktat az úton, hangtalan.
Fekete, bús lovag, paripája éj,
Oldalán kétélű kard, súlyos acél.

Fenn az égi aranysarló,
Lenn a vízben a mása gyarló.
A lovag nesztelen léptet,
Fülel, és kémleli a sötét éjet.

Madár sem rikolt, bújik valahol,
A közelben néma a nádtetős akol.
A kútgém is korán nyugodni tért,
A vályú résén csepp, csendet ő sem sért.

Néma lett a tücsök hegedű,
A harcos arcán még sincs derű.
A szellő sem rebben, – ordít a csend!
A lovag figyel, a föld ütemre reng.

A sárkány lépte egyre hangosabb,
Közelít a hatalmas fenevad.
A ló idegesen hegyezi fülét,
Már messziről érzi a bestia bűzét.

A vitéz is a légbe szimatol,
A szag sárkányt szavatol.
A kivont kardon megcsillan a fény,
Tettre kész máris, jöhet már a rém.

Ajka némán fohászt morog,
Szeme közben kutatva forog.
De mielőtt még bevégezné az imáját,
Ott terem a sárkány és tátja a száját:

Perzsel a tűz, lángra kap egy fa,
Vakítóan fényes a parazsa.
A vitéz támad: „élet, vagy halál!”
Kezében a kard nem lazsál.

A kard suhint, a ló nyerít,
Az éji fény forró, és vakít.
De hol van a ló, és a lovas?
A kard is csak olvadt piszkavas.

Lecsap a sárkány száját tátva,
A paripa ugrik, de minden hiába.

A bestia jóllakva nyugodni tér,
Elégedett, hisz övé maradt a tér.
A tűz is lassan kialszik, nem ég,
Ám vérvörösen gyászol a hajnali ég.

Egy madár hangosan rikolt,
A kútgém is bólintva sikolt.
A vályú réséből a csepp leesik,
A tücsök újból hegedűt élesít.






 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés