Csenddarabkák (próza)
2011.03.29. 10:15
Niki csodálatos gondolatait olvashatjuk:
Hozzád utazom, s e táj otthonomat juttatja eszembe. Szerettem volna én is ott lenni akkor, mikor még olyan egyszerű és tiszta voltál. De már én is oly keserű vagyok, mert keserű szavaid már belém ivódtak. Oh! Bárcsak láthattam volna mosolyod, bárcsak láthattam volna boldogságodat…Már most hazautaznék, de tudom szükséged van rám. Hiszen kell valakit szeretni, úgy gyötörni mint engem… Nem igaz?
Remélem egyszer megértem miért fájt annyira az a jelen, amit a múltban már annyiszor elképzeltem…Tudtam hogy könnyű ez sohasem lesz, de most gondolataimban némi megnyugvást találtam, ahol melletted sohasem tudtam elérni. S most kétségbeesések közepette egy kis boldogságot érzek. Könnyebb…s mosolygok mert ezt már az elején tudtam. Hogy lehettem ennyire gyenge? Vagy épp erőmből futotta, hogy idáig ki tudtam tartani melletted?
Azt mondtam, mit tegnap hallottál. Hogy igaz volt-e vagy sem, nem tudom. Csak azt, hogy halovány lényed tükörképpé fakadt, s rajtad ezer meg ezer apró szilánk szétszórta hamvait. Mesélj, s én majd mesélek ennek a nyomasztó tájnak, hogy milyen volt a múlt, s benne hogyan próbáltuk megélni a jelent…
Becsuknám most fáradt szemem, de olyan gyenge, s napról napra egyre gyengébb. Tudod irigyellek, hogy hírnök már csak én maradtam, s te nem láthatod ami itt folyik mocskosul…
Mindig is tudtam, hogy el fog hagyni az az érzés, amit oly rég magamban tartottam. Fájt is, meg nem is; jött egy újabb meg nem is…de ahogy belepillantottam a tükörbe, nem láttam mást, csak azokat a falakat, amit nagy gonddal magam köré építettem… Mondd! Valójában senki sem képes örökké szeretni? Vagy az a baj, hogy mi magunk sem szeretünk igazán?
Bánom már azt a naiv érzést…Emlékszel még? Az a nyári sóhaj, s az a kis csenevészen figyelő mosoly az arcodon. Akkor még a homok is oly gyengéden melegítette talpunkat. S mikor rád néztem, önmagam láttam könnyű szívedbe burkolódzva. Oh! Csak még egyszer hagy fogjam át eleven tested, s nyomjak csókot homlokodra! Akkor talán összeforrnának a fájdalommal átitatott csenddarabkák…
|