A vers megfogalmazza a történelmi kort, mely egykor talán reánk is emlékezik, mint minden táj, ahol megfordultunk valaha, s szemünk látta a szépséget, szívünk érezte a szerelmet. Beleborzong az ember a tudatba, hogy bárhol járnak a szerelmesek, egykor már voltak ott mások is, hiszen a történelem ismétlődik mindig másokkal.

A mi életünk sóhajoknak hídja,
mely átível a sötét lagunán, -
s majd jőnek egykor boldog gondolások:
szerelmes párok - sok százév után

S a híd alatt megállnak. Ó be mások,
Be mások lesznek ők, mint Te meg én,
s majd nézik egymás ifjú arculatját
Velence ősi, komor tükrén.

A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítanak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.

Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy erős kéz szorít egy kis kezet, -
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete kő s fehér emlékezet.